Tegnapi újság

Egyáltalán nem értettem, mi történhetett, amikor az Alkotmánybíróság felhígításakor nem került szóba Gazsó L. Ferenc neve. Stumpf István?! Ugyan már, emberek, amikor valahol hiány mutatkozik lojális félvezetőkből, akkor először mindig Gazsó L. Ferenc nevét kell bedobni, és csak utána jöhetnek azok, akik esetleg tényleg jogot végeztek, vagy egyszer jártak egy joghallgató csajjal, szerkesztettek már újságot, tévéműsort, egyeltek vörös iszapot, mittudomén, de elsőként mindig őt kell megnevezni.

Gyönyörű és felemelő pillanatokat élhettem át, amikor Széles Gábor megmentette a Magyar Hírlapot, és biztosította a szerkesztőséget, hogy az irányvonal tökéletes, talán lehetne egy kicsit jobbra húzni, de csak így tovább, üssük a komcsikat, üssük a Fideszt, az MDF-fel meg várjunk egy kicsit, hátha. Ezek persze nem az ő szavai, de lényeg valami ilyesmi volt, eltartott majdnem két hétig, amíg először megőrült, mert egy címlapfotó előnytelen helyzeteben ábrázolta Orbán Viktort, konkrétan akkorának látszott partnere mellett, akivel épp kezet fogott, mint egy mikulászacskó, miközben az MDF-ről is kiderült, hogy lényegében már Fidesz, nem lehetett tovább halogatni az irányváltást, csak éppen ott volt ez a szerkesztőségnek nevezett valami, ami a nyakába kapta Dippold Pált mint főszerkesztő-helyettest.

Semmi rosszat sem mondhatok róla, három-négyóránként kijött a szobájából kávézni, Szombathy Pali – akkor főszerkesztőnk – pedig kedvesen érdeklődött nála, hogy jól van-e, mire Dippold mondta, hogy jól, és ezzel főszerkesztő-helyettesi munkája nagyjából le is volt tudva. Pontosan érezte a súlyát: csak a szemközti szobában ült a gépe előtt öt nála okosabb ember, a szerkesztőségben pedig sokkal rosszabb volt az arány.

Én főmunkatárs voltam, havonta egyszer mentem be, egyébként pedig gyártottam a cikkeket, publicisztikákat, inkább telefonon értesültem a helyzet eszkalálódásáról, például amikor egyszer maga Torkos Matild sétált keresztül a szerkesztőségi szobán, nem kis feltűnést keltve. Bayer Zsoltról már ne is beszéljünk.

Nem látok Széles Gábor fejébe, de valahogy úgy képzelem, hogy nála a jobbközép olyasmit jelentett, hogy nem rakunk a címlapra antiszemita karikatúrákat, nem közöljük folytatásokban a Mein Kampfot, de egyébként minden mehet, ami belefér. Zárójelben jegyezném meg (Magyarországon valahogy mindig félrecsúszott ez a dolog, a mérsékelt jobboldaliság mérsékelt rasszizmust jelentett, a jobboldaliság totálist, a szélsőjobb pedig szimplán náci volt, de természetesen azóta sokat változott a világ, mondanom sem kell, hogy ez is megváltozott vele együtt, naná).

Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy itt ki leszünk rúgva, kezdve a főszerkesztővel, aztán lefelé, egészen a tördelőkig. Nekem például akkor lett gyanús a dolog, midőn egy hóeleji értekezletre tartva, ami elsősorban számlaadást jelentett (pénzért írtam újságot, bértollnok voltam, s vagyok is azóta, ellentétben azokkal, akik nem), az egyik belpolitikai munkatárs asztala fölött – akit addig nem láttam még soha, de megbízható, középkorú ápolónőnek tűnt – egy Nagy-Magyarországot ábrázoló posztert pillantottam meg, melyről közelebb érve kiderült, hogy naptár. – Milyen évet is írunk, csókolom? – kérdeztem rendkívül szellemesen, de a levegő megfagyott. A rohadt életbe, gondoltam, egy hónapig nem jövök be, aztán sutyiban felvettük a Beobachter nevet, engem meg senki sem hív fel, hogy vasalt egyenruhában jelenjek meg az értekezleten?! (Szokásomhoz híven egy hatalmas ananászokkal és részeg koalákkal ékesített ing volt rajtam, nem tipikus jobbközép viselet, de a 78 vármegyére azért nem számítottam.)

Senki sem számít a 78 vármegyére!

Természetesen röhejes volt az egész, a tébláboló és dörgölőző nemzeti elkötelezettségű álláshalmozók a folyosókon, a nemezsapkás idióták a helyi tévében, néha valaki tárogatóval a hóna alatt igyekezett felfelé a lépcsőn (hoppácska van! A tárogatóval nekem semmi bajom, nagyszerű hangszer, vannak lemezeim is.), és hogy csak azt nem láttam, amint zöldre festik a füvet a Kerepesi úton, mert esetleg erre járhat Orbán Viktor sofőrjének húga, de alapjában véve rendkívül tréfás helyzet volt, különösen azért, mert soha senkinek nem mondtak a szemébe semmit, csak sunyin hátba szúrták, vagy egyszerűen úgy tettek, mintha nem is hazudtak volna.

Szombathyt akkor már kinyírták, és egyszer csak futár jő lihegve, hogy Gazsó L. Ferenc az új főszerkesztő. Kellett egy darabig gugliznom, míg megtaláltam a nevét, de közben jól szórakoztam.

Másnapra behívatott elbeszélgetésre, amit – addigi munkásságának feltérképezése alapján – nagyon vártam. Nem volt egyedül, mellette ült új főszerkesztő-helyettese, akinek a nevét akkor sem tudtam, és most sem fogom megkeresni, mert szerepe annyi volt, hogy érdeklődve nézett. Biztos újságíró volt valamikor, talán Buci-Maci, de a szemhéja alapján inkább Szőlészet-Borászat, mindegy is, mert nem szólalt meg, az egyébként bámulatosan rövid megbeszélés alatt.

– Imre, az az igazság, hogy erre a dologra, amit maga csinál, a továbbiakban nincs szükség, de természetesen magára számítunk.

Mi a sakál? – gondoltam magamban, de kérdezni csak annyit kérdeztem, hogy – Úgy érti, publicisztikára nincs szükség a továbbiakban? - Igen – válaszolta Gazsó L. Ferenc szemrebbenés nélkül. – Tudja, most arra van szükség, hogy lemenjünk az emberek közé, és ne az íróasztal mögül mondjuk meg, hogy mi is van, hanem szálljunk fel az öreg nénivel a távolsági buszra, amivel a szomszéd városba kell utaznia, mert bezárták a gyógyszertárát, és hallgassuk meg a véleményét, majd írjuk meg.

Nagy, ám kétségtelenül intellektuális csönd nehezedett a szobára. John Cleese belépőjére vártam, vagy legrosszabb esetben arra, hogy Jáksó László előugrik a szekrényből és átad egy üveg pezsgőt, de semmi sem történt.

– Aha – ez jutott eszembe először, majd az, hogy – még gondolkodom, addig is viszlát. Odakint elköszöntem a még megmaradt kollégáktól, és egészen a kijáratig kibírtam röhögés nélkül.

Később – talán nem adom ki ezzel őket, Szily Lacival és Andassew Ivánnal osztottuk meg legjobb Gazsó L. Ferences történeteinek, és szívesen gyűjtenék még ilyeneket, úgyhogy amennyiben Önök is beszélgettem már vele, feltétlenül írják meg kommentben! Annyi azonban egyértelmű volt számomra, hogy ha ezeknek ilyen kádereik vannak, akkor XXI. században nem dupláznak ciklust, az egészen biztos.

Most épp a Kossuth Rádióban nagy a móka és kacagás, a munkatársaknak sok sikert és kitartást kívánok, de feltétlenül jelöljenek ki egy eldugott helyet, ahová majd összejárnak ordítva röhögni, mert különben belefulladnak a nagy nép közé járásba és annak feldolgozásába.

/Para-Kovács Imre Hírszerző 2010. december 03./

Az EU-csatlakozást előkészítő munkabizottságok az országjelentések alapján 1998 és 2001 között súlyosan elmarasztalták a honi kormányzati szerveket a magyarországi cigányság szociális jogfosztottsága miatt. Ezért arra kötelezték a magyar felet, hogy a költségvetéséből képezzen pályázati közpénzalapokat a hosszú ideje munkanélküli, illetve pályakezdő romák tartós munkahelyteremtésének érdemi megvalósítására. Az uniós kötelezettségvállalás keretében, a felelős magyar kormányok 2002 és 2006 között 12,7 milliárd forinttal finanszírozták a roma foglalkoztatási programot, az Európai Szociális Alap (ESZA) pedig az állami önrésszel megegyező mértékű támogatást nyújtott. Ebből az összesen 25,4 milliárd forintnak megfelelő állami és uniós közpénzből azonban egyetlen munkanélküli magyar romának sem létesült állandó munkahelye.

A magyar kormányzati szervek olyan mértékben összemosták a pályázati pénzalapok kimutatásait, hogy kizárólag az ESZA vonatkozó adatait használhattuk, amiért külön köszönet az uniós szervezet informátorainak. Ezzel az „összemosással” függhet össze, hogy az érintett magyar közszereplők, így az összes érintett miniszter, államtitkár, országgyűlési képviselő1 elzárkóztak a nyilatkozattól, csakúgy, mint az Országos Cigány Önkormányzat elnöke. A tényfeltárás során ezért olyan precedens értékű példákat kerestünk, melyek magyarázatot adhatnak a magyar fél viselke­désére.2

Az EU Monitoring Bizottsága, Szociális és Munkaügyi Bizottsága, Emberi Jogi Bizottsága és annak Roma Albizottsága 1998 és 2000 között saját hatáskörében készített, illetve bekért szakértői tanulmányok alapján mérte fel a magyarországi cigányság helyzetét. A tanulmányok összesítő értékelése kapcsán megállapították, hogy Magyarország legnagyobb létszámú nemzeti és etnikai kisebbségének gazdasági teljesítőképessége, munkanélküliségi mutatói, iskolázottsági foka, egészségügyi állapota, szociális helyzete, kulturális viszonyai, valamint társadalmi-politikai érdekérvényesítő képessége és lehetőségei messze alulmúlják még az országon belüli átlagot is. A cigányság gazdasági versenyképességének és mozgásterének hiányát leginkább alacsony foglalkoztatottságuk minősíti.

A rendszerváltás előtt a romák 80%-ot meghaladó foglalkoztatottsága már 1989–1990-ben is gyors ütemben csökkent. Tovább mélyítette a cigányság szociális problémáját, hogy az 1992–1996-os országon belüli gazdasági válság megnövelte a munkanélküliséget az alsó középosztályban, akik a szociális lejtőn lecsúsztak az alsó osztályba, oda, ahol addig a romák voltak többségben. Mivel ez a réteg tanultabb és a munka világában elfoglalt helye révén szervezettebb is volt, így erősebb érdekérvényesítő magatartásukkal kiszorították a romákat a minimálbéres munkahelyekről is. Emiatt a cigányság 45 év feletti korosztálya a tartós munkanélküliség világában vegetál, ami a gyakorlatban rokkantnyugdíjat, közmunkát vagy feketemunkát jelent. Az értékelő bizottságok ennél is nagyobb gondot láttak abban a folyamatban, hogy Magyarországon a 18–23 év közötti pályakezdő munkanélküliek közül többségében a roma származásúak válnak tartósan segélyezetté, ami megnövelheti a magyar cigányság migrációját, miközben országon belül jelentősen csökkenti a jövőben szükséges versenyképes, aktív munkaerő létszámát és ezzel együtt az egy főre jutó nemzeti összterméket. Következésképpen nehéz gazdasági fellendülésről beszélni vagy azt elvárni egy olyan országtól, amelynek társadalmát ilyen súlyos ellentmondások terhelik. Ezekkel a súlyos ellentmon­dásokkal azonban sem a Horn-kormány, sem az Orbán-kormány hivatalos országjelentései nem szembesítették az EU illetékeseit, melynek következményeként 2001 nyarára megkérdőjeleződött Magyarország uniós tagfelvétele.3

A Roma Foglalkoztatási Program

Az uniós kötelezettségvállalás értelmében az Orbán-kormány 2001 végére dolgozta ki a Roma Foglalkoztatási Programot, amit „RF-program” néven futtattak.4 A támogatási programot három nagy csoportra bontották: már meglévő kis- és középvállalkozások roma foglalkoztatást ösztönző pályázati rendszere; hátrányos helyzetű önkormányzatok közmunkaprogramjainak állami kompenzációja; és romák által létrehozott közösségi vállalkozások beruházási és foglalkoztatási támogatása. Az uniós pályázati integráció keretében támogató partnerként az ESZA-t kérték fel; programgazdának pedig a gazdasági, a belügyi, a szociális tárcát, valamint az Országos Foglalkoztatási Közalapítványt (OFA) jelölték ki. Az ál­lami támogatásokat kezelő együtt­működő partnerként a regionális és megyei munkaügyi központokat nevezték meg; a foglalkoztatottak munkabérének szám­fejtésére és a pályázati támoga­tások szoros elszámolású könyvelésére a Magyar Államkincstár (MÁK) kapott megbízást.

Az ESZA uniós közpénzeinek felhasználása terén két fontos kritériumnak kellett érvényesülnie: az ESZA csak az állami önrész-finanszírozással megegyező mértékű támogatást nyújthatott a programgazdáknak, másfelől az ESZA támogatási alapjait pedig tilos volt intézményi működtetésre költeni.

A Medgyessy-kormány változtatás nélkül vette át az Orbán-kormány által előkészített RF-programot. A kormányzati szerveket egyáltalán nem zavarta, hogy az előző kormány úgy módosította a vonatkozó törvényeket, miszerint a hat, illetve tizenkét hónapra szóló „határozott” idejű munkaszerződés „tartós” foglalkoztatásnak minősüljön. Holott tartós foglalkoztatása csak annak a munkavállalónak lehet, akinek határozatlan idejű munkaszerződése van. A konzervatívok törvénymódosításai kapóra jöttek az új kormányzatnak, mert általuk manipulálni lehetett azokat a munkanélküliségi mutatókat, amelyek miatt a magyar felet elmarasztalták.5

Az „összemosás” logikája szerint a következő forgatókönyvet alkalmazták a magyar programgazdák. A BM-ben két nagy részre bontották a közmunkaprogram végrehajtását: az első ütem a kötelező uniós jogharmonizáció szerint kétéves futamidőre szólt, és 2002–2004-re vonatkozott, a második etap a 2003–2006-os időszakot fogta össze, és e két futamidő közé ékelték be 2005-től az uniós kötelezettségvállalás 12,7 milliárd forintnak megfelelő ESZA-támogatását! A BM-ben ezért nem tűnt fel senkinek, hogy Magyarország minden harmadik önkormányzata éppen 2002 és 2006 között lett „hátrányos helyzetű” település, és ezzel a könyvelési trükkel jogosulttá váltak a kiemelt állami kompenzációval járó közmunkaprogramra. Eladdig ugyanis az önkormányzatoknak 60%-ban kellett finanszírozniuk saját közmunkaprogramjaikat, ha azonban az RF-programba integrálódtak, akkor az önrész után 25%-os „többlettámogatásra” tarthattak igényt, így a befektetett önkormányzati önrész négy év alatt megtérült. Tény, hogy a roma közmunkások létszámát ezáltal hetvenezer főre lehetett emelni, azonban a hat hónapos foglalkoztatási futamidő után a tartósan munkanélküli romák ismét a munkaügyi központokban kötöttek ki, mint munkanélküli segélyre jogosult személyek. A mesterséges forráshiányt az „önhibájukon kívül hátrányos helyzetű önkormányzatok” támogatására hivatott központi pénzügyi transzfer is indokolhatja. De nem kétséges, hogy a közmunkaprogrammal elsősorban az érintett önkormányzatok igyekeztek betömködni a költségvetési hiányukat, miközben a kiemelt kompenzáció révén 36,621 milliárd forint „többletbevételre” tehettek szert, melynek „maradványér­té­kével” a mai napig nem számoltak el.

Mivel a közmunka nem termelt profitot, ezért a hozzáadott érték nélküli bérkiáramlás – még ha minimálbér is volt – 15,750 milliárd forinttal növelte meg az állami segélykiadásokat. Ez a mókuskerék-program a futamidő végére 125,6 milliárd forint költségvetési támogatást emésztett fel. Az egyik uniós informátorunk „szánalmasnak” minősítette a magyar politikai elitek hozzáállását, amiért az átmeneti munkajövedelmet biztosító közmunkát „tartós” munkajogi kategóriának tekintik. A nálunk fejlettebb demokráciákban immár 40 éve valóban egészen mást jelent a közmunka: egyrészt büntetési tétel, amelynek során a jogsértőnek ingyen kell ledolgoznia a cselekményével okozott kárt; másrészt a köz javát szolgáló önkéntes közhasznú munka, amit civil szervezetek aktivistái végeznek. Európa szerencsésebb felében tehát a közmunka nem veszteséget termel, hanem bevételt hoz, vagy legalábbis fedezi a közösségi kiadásokat.

A liberálisokat sem érdekelte, hogy nem a romák „tartós” foglalkoztatását támogatják, hanem a már meglévő kis- és középvállalkozások bevételeit stabilizálják a romák foglalkoztatása után járó, vissza nem térítendő munkaügyi fejkvótával. Az első Gyurcsány-kormány idején még azt sem vették észre, hogy az élelmesebb cégalapítók 2004-ben olyan vállalkozásokat hoztak létre, amelyek fő tevékenysége a munkaerő-közvetítés. Miután a munkaügyi központok által kiközvetített és a kft.-k által foglalkoztatott romákat valamivel szállítani is kellett, ezért az érintett cégek „beruházási támogatás” címén transzporterekre, tehát teherszállításra is alkalmas mikrobuszokra pályázhattak. Egy pályázatíró informátorunk segítségével betekintést nyerhettünk a munkaerő-közvetítő cégek pályázati részleteibe. Volt olyan cég, amely 2004–2006-ban ugyanazt a mikrobuszt kétszer is megpályázta, ami összesen 9 millió 160 ezer forint „rendkívüli bevételt” hozott a kft. konyhájára.

A sikeres pályázati elbírálás érdekében szükség volt egy minisztériumi „protektorra”, aki tíz százalék „sikerdíjért” támogatásra javasolta a pályázót. Csak ennek az egyetlen vállalkozásnak az esetében 9,1 millió forinttal károsították meg a Gazdasági Minisztérium pályázati alapjait, miközben a minisztériumban dolgozó pályázati elbíráló ezen négyezer eurót keresett. Viszonyítási alapként: a vonatkozó pályázati rendszerben a GM 1 milliárd 544 millió 722 ezer 800 forint beruházási támogatást számolt el az arra érdemesült cégeknek. A pályázati alapok lefölözésére szakosodott társaságok 2006–2007-ben fő tevékenységüket „út, autópálya építésre” módosították.

Végeredményben az RF-program nagy­koalícióban történő finanszírozásával a magyar kormányoknak sikerült a honi cigányság 65%-os munkanélküliségi rátáját a futamidő végére 15%-ra csökkenteni – papíron. Ez a manipuláció 2002 és 2004 között 12,7 milliárd­jába került a költségvetési szerveknek, de ez a befektetésük az állami önrésszel meg­egyező ESZA-támogatás révén megt­érült. Lényegében a felelős magyar kormányok egy fillért sem költöttek a tartós vagy pályakezdő munkanélküli romák tartós munkahelyteremtésének érdemi megvalósítására, viszont 47,7 millió eurót kerestek rajtuk. Ebből az ESZA-támogatásból az első Gyurcsány-kormány a BM és az SZMM első számú jogkörében végrehajtandó „új, modellértékű közmunkaprogram indításáról” döntött: a programgazdák 2005-től „ön­kormányzatok forráskiegészítése” jogcímen 1024 település közmunkaprogramjait finanszírozták. Csakhogy az uniós kötelezettségvállalás nem erről szólt! A kormányzati szervek „ellenirányú” tevékenységével függhet össze, hogy a végrehajtásért felelős miniszterek csak formálisan vagy egyáltalán nem teljesítették a pályázati integrációból eredő kötelezettségeiket.

Mulasztás

Az uniós kötelezettségvállalás keretében megvalósuló programok esetében kötelező érvénnyel kell alkalmazni az EU-ban már meghonosodott pályázati rendszer alapelveit. A pályázati integráció a kötelező érvényű uniós jogharmonizáció szerint magában foglalja a pályázati hierarchia alkalmazását, mely a támogatott programok konkrét végrehajtása során biztosítja a kontrollt és a szankciót. A pályázati hierarchia alapján megvalósuló kontroll garantálja a közpénzek jogszerű felhasználását, a szankcionálási kötelezettség pedig a közpénzek jogellenes felhasználásának esetében a felelősségre vonás módját szabályozza. A pályázati hierarchián belül a támogatások felhasználásának ellenőrzésére a programgazda nemcsak jogosult, hanem köteles is. Az Orbán-kormány duplán alkalmazta az úgynevezett „belső kontrollt”. Az illetékes szaktárcákon belül pályázati előkészítő, elbíráló és ellenőrző apparátusokat hoztak létre, ugyanakkor az OFA felügyelő bizottságába (OFA-fb) a fő fenntartó szerv, az SZMM választott tisztségviselői mellé, az érintettség elvén tagokat delegáltak a Belügyminisztériumból, a Pénzügyminisztériumból és a Miniszterelnöki Hivatalból is. Ezzel párhuzamosan létrehozták az OFA monitoring bizottságát (OFA-mb), mint belső ellenőrző szervet. A Medgyessy-kormány ezt a vízfejet tovább növesztette az Esélyegyenlőségi Minisztérium megalapításával. Az első Gyurcsány-kormány ugyan felszámolta ezt a kirakatminisztériumot, viszont annak megmaradt apparátusát integrálta a programgazdaként funk­cionáló minisztériumokba és az OFA-ba.

Az uniós pályázati rendszeren belül az OFA 2002. február 3-án hirdetett pályázatot „a munkaerőpiac nem állami roma szerveződései és a cigány kisebbségi önkormányzatok részére roma munkanélküliek foglalkoztatását közösségi vállalkozások szervezésével elősegítő foglalkoztatási projektjeinek támogatására” címmel. Az OFA a pályázati kiírásban vállalta, hogy 2002-ben a pályázati felhívás alapján a foglalkoztatás tizenkét hónapjára, valamint a maximum négy hónapos előkészítésre állapít meg támogatást, tehát az általa elfogadott program tizenhat hónapjának teljes költségéhez vissza nem térítendő támogatást nyújt. Ugyanakkor a programgazdának szándékában állt, hogy a sikeres projektekhez hároméves, csökkenő mértékű folyamatos közpénzforrást biztosítson. Ezért a záró értékelésen megfelelt, sikeres foglalkoztatási projektet megvalósító szervezetek 2003–2004-ben meghívásos pályázaton vehettek részt, így a programokat három évre kellett megterveznie a pályázóknak. A projektgazdáknak csatolniuk kellett a települési önkormányzat és a területileg illetékes megyei munkaügyi központok támogató határozatait is. Ha pedig a pályázó külső forrásként be tudta vonni a megyei közgyűlés támogatását, illetve az annak irányítása alatt működő területfejlesztési ügynökség támogatását is, akkor bizton számíthatott az OFA kedvező elbírálására. A pályázatok benyújtásának határideje 2002. május 3-a volt. A kizárólag városi székhelyű roma szerve­zetek részéről 128 pályázat futott be az OFA-hoz, amiből a programgazda szakértői bizottsága 32 közös­ségi vállalkozást javasolt kiemelt támogatásra, az OFA kuratóriuma viszont csak nyolc projekt megvalósítására kötött támogatási szerződést.

A nyertes pályázók a következő szervezetek voltak: Cigány Foglalkoztatásért Kht./Kiskunmajsa, Örkényi CKÖ, Lenti CKÖ, Művelt Cigány Ifjúságért Alapítvány/Gyomaendrőd, Hajdúszováti Cigány Vezetők Egyesülete/Hajdúszovát, Vanyarci CKÖ, Autonómia Alapítvány/Budapest, Rádió C Kisebbségi Műsorszolgáltató Kht./Budapest. Az OFA 2002-ben ezeknek a roma szervezeteknek a „teljesített támogatását” összesen 136,771 millió forinttal számolta el. A kö­z­alapítvány „tartós foglalkoztatást megvalósító” RF-projektjeinek folytatásához Örkény, Kiskunmajsa, Hajdúszovát és Lenti cigány közösségi vállalkozásai­nak 2003-ban további 50,441 millió forint összegű támogatást nyújtott. A programgazda a futamidő végén, vagyis 2005. július 15-én „tartós foglalkoztatást megvalósító projektjeinek teljesített támogatása” táblázatcímen a fenti „kiemelt” projektek után összesen 187,212 millió forintot, a többi 120 projekt után pedig 360,610 milliót számolt el a fenntartó és felügyeleti szervek (SZMM, BM, PM, MeH), valamint az ESZA felé is. Az ESZA az állami önrésszel megegyező támogatást nyújtott, ami középárfolyamon számítva 220 ezer eurót jelent. Ebből az összesen 1 milliárd 95 millió 64 ezer 400 forint nagyságrendű projektből azonban egyetlen munkanélküli romának sem létesült tartós munkahelye. Olyannyira nem, hogy az OFA az egyetlen referencia értékű közösségi vállalkozás megvalósítását sem támogatta: ez volt a Vanyarci CKÖ által jegyzett, mohorai „Étolaj előállító kisüzem” projekt.

A Dombi-ügy

A Balassagyarmati CKÖ az OFA által meghirdetett RF/2002. pályázatra nyújtotta be a mohorai projektet, melynek pályázatírója Dombi József volt. Az OFA szakértői bizottsága már az elbírálás első ütemében, vagyis 2002 júliusában „kiemelt” pályázattá nyilvánította a projektet. A mohorai közösségi vállalkozást változatlan tartalommal és beruházási helyszínnel az OFA „átengedélyeztette”, szaknyelven cedálta a Balassagyarmati Cigány Kisebbségi Önkormányzattól a Vanyarci Cigány Kisebbségi Önkormányzathoz, amelynek Dombi József volt az elnöke. Az OFA kuratóriuma 2003. március 26-án döntött a támogatás odaítéléséről, és a beruházás megvalósításának futam­idejét 2004. szeptember 30-ig határozta meg.

A Dombi-pályázat „teljes körű” támo­gatottsága azt jelentette, hogy a mohorai projekt összesen 42 millió 815 ezer 320 forint nagyságrendű beru­házási értékét az OFA kuratóriuma a pályázatban leírtakkal azonos mértékben támogatja, hároméves futamidőre bontva a forrásösszeg folyósítását. A pályázat legfőbb szakmai erénye ugyanis az volt, hogy ötéves vállalkozási futamidőre tervezett, mivel a mohorai kisüzemet olyan rentábilisan tervezte működtetni, hogy folyamatosan csökkenő állami támogatás mellett öt év alatt nyereségessé váljék a cég. Az első évben a következő külső forrásokkal számoltak: a Nógrád Megyei Közgyűlés (MK) részéről egymillió forint, a Nógrád Megyei Területfejlesztési Ügynökség Kht. (NTÜ Kht.) támogatása 1 millió 58 ezer forint, a Nógrád Megyei Munkaügyi Központ (NMK) állami közpénz összege 10 millió 47 ezer 320 forint, az OFA-forrás pedig 14 millió 400 ezer forint. A második évben az OFA-támogatás már csak 9 millió 110 ezer forint, miközben az összes többi támogatás nulla forintra csökken, mivel az árbevétel finanszírozza a béralapot. A harmadik évben az OFA-önrész 7 millió 200 ezer forint; a negyedik évtől már ez is nullára redukálódik, mert a cég is nullszaldóssá tud válni, majd a futamidő végére szerény mértékben ugyan, de már vállalkozási nyereséget is termel az üzem: az ötödik év tervezett nyeresége 1 millió 36 ezer forint.

Az NMK és az NTÜ Kht. soha nem folyósította a pályázaton elnyert összegeket, amivel hitelképtelenné és forráshiányossá tették a közösségi vállalkozást. Az OFA a megkötött támogatási szerződésben vállalt kötelezettségeit egyoldalúan megszegte, amikor mind­összesen négymillió forint beruházási támogatást utalt le a Vanyarci CKÖ számlájára, és ezzel az egyoldalú szerző­désszegéssel ellehetetlenítette a beruházás beindítását. Ezzel párhuzamosan az SZMM foglalkoztatási támogatását is befagyasztották, ezért az NMK csak 2 millió 911 ezer 338 forintot utalhatott át a cigány önkormányzat számlájára, így a minisztérium eleve meghiúsította a munkanélküli romák tartós munkahelyteremtésének érdemi megvalósítását. A megyei közgyűlés elnöke ekkor Dóra Ottó volt, aki ma MSZP-s országgyűlési képviselő.

Dombi József azonban bekeményített:

„Amikor 2003 júliusában megláttam az OFA honlapján, hogy a 2002-ben támogatott szervezetek között, 205. sorszám alatt szerepel a Vanyarci CKÖ 14,4 millió forint „teljesített” támogatással, akkor nagyon meglepődtem, mert ezt az összeget a mi számlánkra soha nem folyósították. De ha már „Roma foglalkoztatási program” táblázatcímen ott vagyunk, mint „meghívásos pályázók”, akkor az NMK 2004. évi csatolt foglalkoztatási pályázatába is beférünk. Írtam hát egy módosított pályázatot, amit meg is nyertünk: az NMK a 2004. június 22-én benyújtott nyertes pályázat alapján 16 millió 542 ezer 623 forint módosított futamidejű támogatási összeget írt jóvá a mohorai projekt javára. Ezzel a pályázatommal sikerült kész tények elé állítanom az OFA-t.”

Dombi József a Vanyarci CKÖ elnökeként és projektgazdaként 2005. február 24-én revideált és módosított támogatási szerződést kötött az OFA-val és az RF/2002. program végrehajtásáért felelős SZMM-partnerrel. A szerződések értelmében az OFA-nak összesen 21 millió 160 ezer forinttal; az SZMM-nek a megyei munkaügyi központon keresztül munkatapasztalat-szerzésre 10 millió 801 ezer 800 forinttal, területi mobilitásra 781 ezer 522 forinttal, foglalkoztatást bővítő bértámogatásra 500 ezer 237 forinttal, valamint roma foglalkoztatást szervező programra 4 millió 459 ezer 64 forinttal kellett volna támogatnia a referencia értékű projektet, a beruházás megvalósításának futamidejét pedig 2007. január 30-ra módosították.

Az elmaradt támogatások miatt a Vanyarci CKÖ a Mikrohitel Rt.-től felvett 1 millió 782 ezer forintos hitelösszeggel igyekezett pótolni a sajáterő-forrást, és ezáltal hitelképessé tenni a cigány önkormányzatot mint projektgazdát. Ezzel párhuzamosan Dombi József a Cserhátvidéki Takarékszövetkezet Berceli Fiókjától 2005. március 22-én vett fel hatszázezer forint magánhitelt, és ezt az összeget pótolta még száznyolcvanezer forinttal, a Ford Escort típusú kocsijának lízingdíjával. A projektgazda tehát saját autóját áldozta be és önmagát adósította el azért, hogy a mohorai üzem munkásainak meghitelezze a munkabérét, addig, amíg az SZMM el nem kezdi a tényleges foglalkoztatási támogatások folyósítását. A programgazda ugyanis arra kötelezte a szerződött felet, hogy a támogatási összegek átutalásáig a felvett hitel terhére kezdje meg a foglalkoztatást, és a kiközvetített munkaerővel írattassa alá a munkalapokat, amelyek alapján a Magyar Államkincstár (MÁK) elvégezheti a bérszámfejtést! A MÁK 2005 áprilisától meg is kezdte a munkabérek számfejtését, azonban az OFA és az SZMM a revideált szerződéseket sem teljesítette.

Annak érdekében, hogy mindez ki ne derüljön, ezért az RF-projekt pályázati elszámolását követő hetvenkét órán belül, vagyis 2005. július 18-án az OFA feljelentést tett a Vanyarci CKÖ ellen, közpénzek terhére elkövetett gazdasági bűncselekmények gyanúja miatt. Mivel a Vanyarci CKÖ elnöke Dombi József volt, így egyértelműen a projektgazda ellen irányult a feljelentés.6

Bumerángeffektus

„Én úgy szereztem tudomást a feljelentésről, hogy a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság (MRFK) 2005. július 20-án forrónyomos házkutatást tartott a Vanyarci CKÖ irodájában, az édesanyám vanyarci házában, a balassagyarmati önkormányzati bérlakásunkban, és lefoglalták az összes iratanyagot – kezdte Dombi József, majd így folytatta: – Aztán 2006. június 30-ig hozzám sem szóltak, majd behívtak gyanúsítottkénti kihallgatásra az MRFK Gazdaságvédelmi Alosztályára. Ott a kihallgatást vezető százados tudatta velem, hogy az én ügyem a Legfőbb Ügyészség Kiemelt Ügyek Főosztályához (KÜF) tartozik, így a házkutatás során lefoglalt iratanyagokból még fénymásolatot sem kaphatok, mert bűn­jelnek minősül. Amikor saját védelmemben, a programgazda jogellenes magatartásának ügyében részletes, ténybeli és feltáró tanúvallomást szerettem volna tenni, megtiltották, mondván, hogy ne oktassam őket. Amikor pedig kirendelt ügyvédet kértem, azt is megtagadták tőlem. A helyzetem teljesen kilátástalanná vált: amivel feketén-fehéren tudtam volna az ártatlanságomat bizonyítani, azokat az iratok lefoglalták és zárolták. Az OFA megalapozatlan feljelentésének tárgyában meg sem szólalhattam; ügyvédet nem kaptam, sajátra meg nem volt pénzem. Közben 2006. július 18-án a KÜF a nyomozati jogkört az MRFK-ról áthelyezte a Vám- és Pénzügyőrség Észak-magyarországi Regionális Nyomozó Hivatalának Nógrád Megyei Osztályára (VP-osztály). A VP-osztályra 2006. november 16-án hívtak be, ahol már nemcsak jogosulatlan gazdasági előnyszerzéssel vádoltak, hanem sikkasztással is. A „vád” kifejezést nem tévedésből használom: kihallgatás helyett a leendő vádirat zanzásított változatát olvasták a fejemre, és eldöntötték, hogy azonnali hatállyal lezárják a nyomozást, és az általuk kreált „nyomozati iratanyagot” vádemelésre visszaküldik a Balassagyarmati Városi Ügyészségre. A 2007. március 12-én kelt vádirat szerint 11 millió 293 ezer 338 forint elsikkasztásával vádolnak, amit késedelmi kamataival együtt kellene visszafizetnem az OFA-nak és az SZMM-nek.”

Az a módszer, amit az MRFK és a VP-osztály illetékesei a nyomozati időszak alatt Dombi Józseffel szemben alkalmaztak, az a de jure depriváció kategóriájába tartozó, rejtett diszkrimináción alapuló aránytalan bánásmód elve. Ez a gyakorlatban a következőt jelenti: látszatra minden törvényes, azonban az igazságügyi végrehajtás során a büntetőeljárás alá vont személyt totálisan jogfosztottá teszik. Ugyanakkor ennek a jogfosztottságnak a tényét éppen a gyanúsan hiányos kihallgatási jegyzőkönyvek megléte és a kirendelt ügyvéd nemléte bizonyítja. A törvényes jogoktól való megfosztottság alkalmazása alapvetően meghiúsítja az érdemi nyomozást, így a vádirat tényszerűsége is megkérdőjelezhető. A Dombi-ügy pikantériája, hogy a KÜF 2006. július 18-án hozott határozata alapján, a bűnügyben készített igazságügyi szakértői jelentés egzakt számadataival tételesen lehet cáfolni a vádirat tartalmát. A jelentés szerint a Vanyarci CKÖ számlájára az OFA-tól, az SZMM-partnertől, a Mikrohitel Rt.-től, valamint Dombi József „magánhitelezőtől” összesen 9 millió 473 ezer 338 forint „reális teljesítést” folyósítottak, márpedig 9,4 millió forintból 11,2 milliót sikkasztani nyilvánvaló képtelenség! A másik fontos tényező, hogy 2006. november 9-én a Balassagyarmati Városi Ügyészség hivatalos helyiségében perdöntő bejelentést jegyzőkönyveztek ebben a büntetőügyben, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a nyomozás vakvágányon halad, olyannyira, hogy nem is az után nyomoznak, aki vagy akik után kellene. Mivel kiemelt ügyhöz kötődik a bejelentés, ezért hetvenkét órán belül a bejelentőt be kellett volna hívni a VP-osztályra részletes, ténybeli és feltáró tanúkihallgatásra. Az ügyészség – nem tudni, hogy a KÜF vagy a városi – utasítására azonban a VP-osztály vezetője úgy döntött, hogy a bejelentést és a bejelentő személyét „nemlétezőnek” kell tekinteni, és az ügyet azonnal le kell zárni. Ezzel az eljárással az igazságügyi és a nyomozó szervek meghiúsították az RF-programra és az azon belül futó RF-projektre vonatkozó érdemi nyomozást, ami valóban kiemelt ügy lehetne, és a nyomozati jogkört a Nemzeti Nyomozó Irodának kellene ellátnia.

„Talán éppen az is volt a cél, hogy velem vitessék el a balhét, és az én ügyemmel tereljék el a figyelmet mások felelősségéről” – foglalta össze Dombi József az ellene indított büntetőeljárás lényegét. Az OFA valóban nem magától tette meg a feljelentését, hanem egy „közérdekű bejelentés” hatására. A szerződéskötéstől számított hetvenkét órán belül, vagyis 2005. február 28-án született meg az a bejelentés, miszerint „a Vanyarci CKÖ-nél közpénzek úsznak el”. Érdemi nyomozás nélkül adtak hitelt a bejelentő szavainak. Az inkriminált időszakban a bejelentő, Juhász Gábor a BM politikai államtitkára volt, egyben Nógrád megye 2. számú, pásztói központú választókörzetének MSZP-s országgyűlési képviselője, amely választókörzethez közigazgatásilag Vanyarc község is hozzátartozik, így területi illetékességgel bírt. A képviselő úr magánokiratát a Magyar Szocialista Párt országgyűlési frakciójának fejléces levélpapírjára írta, miközben megfeledkezett arról, hogy az RF-program koordinálásáért és végrehajtásáért felelős egyik programgazda minisztériuma a BM volt. A BM egykori politikai államtitkárának közpénzek iránt érzett aggodalma éppannyira megalapozottnak bizonyult, mint az OFA feljelentése és a büntetőügyben született vádirat tartalma.

Dombi Józsefet a Balassagyarmati Városi Bíróság 2009. március 12-én meghozott ítéletében az ellene emelt 9 rendbeli jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének és sikkasztás bűntettének vádja alól felmentette, mert a vád „manipulált” volt. Ugyanakkor 13 rendbeli foglalkoztatásra vonatkozó esetben jogosulatlan gazdasági előny megszerzése és az ezzel összefüggő számvitel rendjének megsértése vétségében tíz hónapi börtönre ítélték, három évre felfüggesztve. Az elsőfokú ítéletnek ez a része nem jogerős, mert a bíróság megállapítása szerint „ezt kétséget kizáróan bizonyítani nem lehetett”. Dombi József az ellene felhozott hamis vádak miatt, sértetti minőségében élt is fellebbezési jogával, ezért másodfokon a Nógrád Megyei Bíróság bírói tanácsa hozza meg döntését ebben a büntetőügyben.7

Teljes kudarc

Az RF-projektek közül a Kolompár Orbánhoz kötődő kiskunmajsai,8 örkényi, lenti, gyomaendrődi és hajdúszováti közösségi vállalkozások sem valósultak meg soha. Érdekes módon az OFA-mb tagjainak az ellenőrzések során nem tűnt fel, hogy ezek a projektek is csak „papíron működnek”, holott a közalapítvány összesen 157,212 millió forinttal támogatta a „megvalósulásukat”. Az OFA-fb tagjai is hallgattak, pedig a gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény kimondja, hogy a cégek felügyelőbizottságát korlátlan kártérítési felelősség terheli ellenőrzési kötelezettségének megszegése esetén. A testületek legfőbb feladata ugyanis az, hogy az ügyvezetést ellenőrizzék, nyomon kövessék a gazdálkodást, különös tekintettel a tulajdonos érdekeinek hatékony képviseletére. A testület tagjait e kötelezettségük alól az információhiányra való hivatkozás nem mentesíti. Hatványozottan érvényes mindez a közpénzgazdálkodásra vonatkozóan. Mindez kiderülhetett volna, ha az OFA fő fenntartó szervének minisztere, Kiss Péter a futamidő végén ÁSZ-vizsgálatot kér az RF-projektek reális teljesítését illetően. De nem kért.

Az RF-projektek közül a mohorai beruházás sorsa valóban kirívónak minősül. A kérdés az, hogy miért éppen ennek a roma vállalkozásnak az ellehetetlenítésére összpontosított a politikai elit, és mindazok, akiket ennek a végrehajtásába bevont? „Az uniós kötelezettségvállalás keretében megvalósuló, referencia értékű projektek esetében az EU illetékes monitoring bizottságának is joga van a végrehajtást és az elszámolást a helyszínen ellenőrizni. Tehát azért kellett kinyírni az én referenciaprojektemet, hogy az uniós bizottság tagjai 2005 és 2007 között be ne tegyék a lábukat Magyarországra, mert akkor kiderül, hogy a programgazdák lekamuzták az elszámolást!”

Dombi József állítását támasztja alá az ÁSZ 2007-es vizsgálata, ami az önkormányzatok közmunkaprogramjainak végrehajtására vonatkozott. Az ÁSZ 2007. évi ellenőrzési tervének parlamenti egyeztetése során javaslatként fogalmazódott meg a magyarországi cigányság helyzetének javítására fordított támogatások mértékére és hatékonyságára vonatkozó vizsgálat elvégzése. A kutatást az ÁSZ Kutató Intézetének jogelődje, az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézete (Femi) végezte el 2008-ban. A Femi „kudarcnak” minősítette a közfoglalkoztatásra irányuló közmunkaprogramok végrehajtását és „átláthatatlannak” a roma foglalkoztatási programban felhasznált közpénzek elszámolását.

A közmunkaprogram kudarcának okairól szóló összefoglaló jelentést az ÁSZ 2009. augusztus 19-én felvitte az internetre is. Idézet az ÁSZ-jelentés vonatkozó részéből: „Közmunkára... a költségvetésen kívüli forrásokkal és a pályázók önrészével együtt 24,9 milliárd Ft állt rendelkezésre…” Ez az ominózus 24,9 milliárd forint nem más, mint az RF-program kormányzati célelőirányzata, amihez még hozzájön az OFA 0,5 milliárdos RF-projektjeinek költségvetési tétele. Az uniós kötelezettségvállalást tehát „közmunkának” tüntették fel a programgazda minisztériumok, mely tételből kihagyták az RF-projektek ÁSZ-vizsgálatát. Ha ugyanis az ÁSZ-jelentésben szereplő 24,9 milliárdos tételhez hozzáadjuk a roma foglalkoztatási projektek 0,5 milliárdját, akkor az pontosan 25,4 milliárd! Ha tehát a programgazdák valóban az uniós program érdemi megvalósítására koncentráltak volna, akkor a Dombi-féle referenciaprojekt támogatásával ebből a 25,4 milliárd forintból ma már Magyarország 513 településén 10 260 roma dolgozhatna közösségi vállalkozásokban. A felelős programgazda miniszterek a mulasztásuk tekintetében is szánalmasan bornírt magatartást tanúsítottak: egy 25,4 milliárdos uniós kötelezettségvállalás „átláthatatlanná” tett elszámolásával igyekeztek önmagukról elterelni a figyelmet, miközben a jogi felelősséget áthárították a referencia értékű projekt egykori pályázatírójára és projektgazdájára, a vanyarci, cigány származású Dombi Józsefre.

A cikk megjelenését a Fővárosi Ön­kor­mány­zat Esély­egyenlőségi, Fog­­­­lal­­koz­­ta­tás­politikai és Kisebbségi Bizottsága támogatja.

Jegyzetek

1          Varga Mihály és Veres János pénzügyminisz­terek; Matolcsi György és Kóka János gazda­sági miniszterek; Harrach Péter és Kiss Péter szociális és munkaügyi miniszterek; Lamperth Mónika, a közmunkaprogram koordinálásá­ért felelős belügyminiszter, Baja Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal Európai Integrációért és Felzárkóztatásért felelős államtitkárságának egykori vezetője; Juhász Gábor, a belügyminisztérium volt politikai államtitkára; Dóra Ottó (MSZP) országgyűlési képviselő; Farkas Flórián (Fidesz) országgyűlési képviselő.

2          A roma foglalkoztatási program végrehajtásáért felelős programgazda közszereplőknek kötelességük lett volna nyilatkozni, különös tekintettel az állami és uniós közpénzalapok felhasználására és elszámolására vonatkozóan. Elzárkózásukkal megsértették a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény előírásait.

3          Az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keret­egyezménye Tanácsadó Bizottságának első véleménye Magyarországról, 2001.

4          A Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kulturális és Foglalkoztatási Intézményrendszerének Kiépítéséről és Támogatásáról szóló 1260/1999/EK rendelet, Európai Unió és Tanács Irányító Bizottsága. A kötelező érvényű uniós jogharmonizáció szerint a csatlakozás előtt álló országoknak kétéves futamidőt szabtak arra, hogy az EK-rendelet végrehajtását megvalósítsák. Magyarország azonban az európai közösségek bizottságai előtt csak „A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány alapító okiratának módosításáról; A cigányság élethelyzetének javítására vonatkozó közép­távú intézkedéscsomagról szóló 1093/1997. (VII. 29.) Kormányhatározatot tudta felmutatni. A Horn-kormány által meghozott határozatot emelte be az Orbán-kormány a 2001-es „Új Magyarország Fejlesztési Terv”-be, és dolgozta ki „A nemzetközi segélyek, támogatások felhasználásával megvalósuló programok meg­figyelő és értékelő rendszerének kialakításáról szóló 166/2001. (IX. 14.) Kormányrendeletet.

5          A Horn-kormány idején módosították először olyan kardinálisan a foglalkoztatási törvényeket, hogy a tömeges munkanélküliség felszámo­lásának érdekében a multinacionális cégek a munkahelyteremtő beruházásaik után vissza nem térítendő fejkvótát kaphassanak az állami költségvetésből. Ez a Közép-Európában példátlan protekcionizmus magával hozta a hazai kis- és középvállalkozások alulfinanszírozott­ságát és piaci versenyképességük korlátozását. Ezt a negatív tendenciát igyekezett az Orbán-kormány orvosolni azzal, hogy az RF-programba integ­rálta a magyar kis- és középvállalko­zások roma foglalkoztatást ösztönző pályázati rendszerét.

A Medgyessy- és Gyurcsány-kormá­nyok éppen ezért vették át változtatás nélkül az RF-programnak ezt a részét is, mert a versenyszférában a foglalkoztatáspolitikai ösztönző rendszer olyan hatékonysági mutatókra épül, melyek segítségével a „kívánatos” mértékre lehetett csökkenteni a magyarországi cigányság megdöbbentő munkanélküliségi rátáját. Lásd: A fog­lalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény.

6          A 8.B. 200/2007/22. számú büntetőügy iratanyaga 2002. február 1-jétől 2009. október 26-ig.

7          A cikk szerzője Dombi József saját védelmében beidézett koronatanúja, első és másod­fokon egyaránt. A tényfeltáró újságíró volt ugyanis az a személy, aki már 2006 novem­berében megtette perdöntő bejelentését, amit a nyomozó és ügyészi szervek „nem­­lé­tezőnek” tekintettek. Ezáltal mindaz, amit ezzel a bejelentéssel tettek vagy nem tettek az il­letékesek, terhelő bizonyítékká vált a közhatalmi szervek jogellenes cselekményeinek tárgyában.

8          Kolompár Orbán volt a projektgazdája és K. László a projektvezetője a Cigány Foglalkoztatásért Kht. kiskunmajsai RF-projektjének. Az OFA az ellenőrzések során mindent rendben talált, és közel 50 millió forint támogatási összeggel számoltak el a szerződött felek. Két évvel ezelőtt közérdekű bejelentést tettek ebben az ügyben a Bács-Kiskun Megyei Főügyészségen, a nyomozati jogkört pedig a megyei rendőr-főkapitányság látta el. A Kecskeméti Városi Bíróságon Kolompár Orbán és társa elismerték a jogosulatlan gazdasági előny megszerzését, és 7,2 millió forintot visszafizettek az államnak.

/Szőke Zsuzsa Beszélő, 2010. január, 15. évfolyam , 1. szám/

Emlékeznek arra még, amikor a politikai eseményekről a rádióból és az újságokból értesültünk? Mennyire más volt elképzelni egy tömegmészárlást, vagy egy-egy politikusarcot. Ma a televízió szolgáltatja a politikát, időnként a televízió a politika.

A Kádár-kor magyar televíziója egy olyan kádár-kori politikát közvetített, amely nem hasonlított sem a szovjet típusú politikára és így televíziózásra, sem a nyugati tömegdemokráciák politizálására és televíziós bemutatására. Tudom, sokan állítják, hogy a kádárista televízióban minden úgy történt, ahogy a könyörtelen szigorúságú APO (az MSZMP agit. prop. osztálya) akarta, legkivált a politikai műsoroknál. Az APO kijelölt, megrendelt, előírt, betiltott, meghatározta a időtartamot, a kameraállást, a vágóképeket stb. Ilyenformán ez egy szovjet típusú tévéadás lett volna, kicsit liberálisabbra maszkírozva a román, a bolgár vagy a csehszlovák tévénél. „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, de mit csináljunk, ez jött a központból, ez volt a parancs.” Csakhogy ez nem igaz. Ahogy az iparnak és a mezőgazdaságnak megvoltak és -vannak a bárói, úgy voltak és vannak meg a tudományok, a kultúra és a tömegkommunikáció oligarchái, mert ez illett bele az oligarchikusan alkudozó Kádár-modellbe. A Híradó, a Hét, a Panoráma, a Hírháttér irányítói minden síránkozásuk, sérelmük ellenére nemcsak műsorukon, szerkesztőiken, kameráikon uralkodtak, de a közvéleményen is, sőt, komoly alkupozíciókban voltak nemcsak a legendás APO-val, hanem annak uraival, a nagypolitikusokkal szemben is. Nyafogás ide, nyafogás oda, a kádári oligarchikus rendszer tömegkommunikációs bárói és klienseik – akiket az egész ország ismert –, a középosztályos televízióban a rendszer lényegét adták: a jól hangzó féligazságokat. Odamondogattak, bátorkodtak, a maguk által is jól ismert, az APO-val nyíltan vagy burkoltan egyeztetett határig. A kádárista televíziózás fő szabályai: három puha műsor mellé egy keményet, két hivatalos résztvevő mellé beültetni egy kevésbé hivatalost, aki talán mond valamit, negyvenöt percnyi semmitmondás után egy lényegi kérdés, amiből kiderül, hogy az egész csak vicc. A hagyományos szovjet típusú televízióban ilyen nincs. Ott szemrebbenés nélkül hazudoznak negyvenöt perc után is, a három élmunkás gyári riport után megállás nélkül jön a negyedik és az ötödik, ott mindig hivatalos elvtársak, mindig hivatalos szöveget mondanak fel. Az oligarchikus televízió jól kotyvasztott negyvenöt perc ehetetlen + öt perc csípős keveréke pontosan annyit adott a nézőnek, amennyit a kádári politika adni akart: a dolgok általában rendben vannak, csak az az átkozott posta, helyi vezető, vetélytárs oligarcha – na vele baj van. Egy-egy izzasztó kérdés még a főelvtársaknál is elment. A televízió felvilágosult és kevésbé felvilágosult oligarchái önazonosságukat, alkuerejüket éppen a kádári szendvicsnek köszönhették: két ehetetlen, papírízű műsor között egy ínycsiklandó töltelék. Egyszer majd elemzi valaki, hogy hogyan hullámzott a politikai műsorokban az ellentmondásos késő Kádár-kor, s milyen szerepet játszott a televízió Kádár személyes lejáratódásában. Ezzel máris az első tartalmi kérdéshez értünk. 

Politikus a televízióba

A Kádár-kornak nincs politikus televíziós személyisége. Kádár nem kívánta saját televíziós mítoszát naponta építeni, ellenkezőleg, ritka, évi egy-két szerepléséből lett mítosz. A Politikai Bizottság tagjai követték a kádári mintát, a televízió csak kongresszusi papírosok vagy díszszázadok előtt mutatta őket. A televíziós fórumokon újságírók és másodvonalbeli apparátusiak jelentek meg. Senki nem volt felkészülve arra, hogy hogyan kell egy politikust a nézőnek tálalni. Az utolsó Kádár-nyilatkozatok megmutatták e televíziózás csődjét. Amikor 1986 novemberében Kádár türelmetlenül és öregen, szemtől-szembe belemondta közhelyeit az egyetlen és mozdulatlan kamerába, a néző meglátott valamit a valóságból, amit korábban nem tudott: itt egy élettől elmaradt, konok vénember beszélt. A felvétel teljes korszerűtlensége olyannyira megerősítette a kioktató hangsúlyt, hogy nem lehetett kétség. Ha egy másik kamera profilból vesz közelképet, vagy a kérdés alatt látjuk töprengeni, akkor a kemény hangnem némileg enyhül. Így azután az 1987-es hasonlóan rossz beállítások megerősítették a nézőben, hogy „Kádárnak mennie kell”. Az operatőrök és a rendezők mintha összeesküdtek volna ellene. Egyre többször „mentek alá”, vagyis az álló és beszélő főtitkárt alulról felfelé filmezték, aminek az volt a hatása, hogy szinte állandóan kilengett, attól kellett félnünk, hogy összeesik. Ráközelítettek a reszketve gesztikuláló kézre, és öreges tréfái alatt a komoran üldögélő hallgatóságot vágták be, láttatva, hogy csak ő nevet saját viccein. Persze az is lehet, hogy kétórás rémes kínlódásból, egy államférfi felbomlásából ilyen húsz-harminc perceket lehetett egyáltalán összevágni.

A grószi politika behozta a politikusokat a televízióba. Grósz televíziópolitikus kívánt lenni, és nem is csinálta sikertelenül. Dinamizmus és szuggesztivitás – ezek voltak a jeligéi. A televízió pontosan ugyanazokat a trükköket alkalmazta, amit a 30-as és 40-es évek filmhíradóiban alakítottak ki Mussolini, vagy a kis-mussolinik felvételekor. Vezér érkezik fürge, de határozott léptekkel a repülőtéri váró vagy a parlament folyosóján, és rengeteg elfoglaltsága ellenére időt talál arra, hogy nekünk, csakis nekünk erre vagy arra válaszoljon. A riporterrel kezet ráz, belép az intim terébe, beledől a kamerába. Őszinte és nyílt pillantása elől nem lehet kitérni, állandóan figyel a partnerére. A képek mozgása megállíthatatlan, hullámzó, s nemcsak Grósz mosolygó, előredőlő alakját látjuk minden küldöttségből kiemelkedni, hanem a partnerek mosolyra húzott száját is. Kezdetben ebből azt lehetett levonni, hogy végre van egy olyan vezetőnk, aki határozott és gyors, és akit mindenki szeret és tisztel. Az csak kisebb kellemetlenség volt, hogy a kamera leleplezte Gorbacsov távolságtartó gesztusát az őt mindenáron ölelgetni akaró Grósszal szemben, de az már megbocsáthatatlanná vált, hogy láttuk megalázva átszállni egy román autóba a határon és Ceauşescut majdnem átölelni. A dinamizmus innentől agresszivitássá vált. A felvételek most már nemcsak emlékeztettek egymásra, hanem arra is utaltak, hogy ugyanerről ugyanebben a helyzetben a politikus mást mondott. Mi sem természetesebb, mint hogy Grósz népszerűségének a sorsát is két televíziófelvétel döntötte el. Az egyik a szegedi stúdióban készült Aradról jövet, Grósz Károly húsz-harminc, vagy akár több száz év problémáját megoldó felelős államférfiként kívánt megjelenni. De dicsekedni akart a televízió is, az első híradással. És akarva-akaratlanul bekövetkezett az, amit korábban az amerikai televízió hajtott végre Kádár Jánoson. Magabiztos első válaszok a tiszteletteljes kérdésekre. Győzelmi jelentés. És akkor a „gyanútlan” kérdezők firtatni kezdik: ugye ezt is kérte. Még mindig fölényes válasz: ezt nem, tárgyaltunk róla, de elutasították. A gyanú már lopózik. És a könyörtelen kamera mutatja, ahogy az egyre zavarodottabb Veres vitéz feneke alól kihull egy párna, bukik eggyel lejjebb. Látjuk, hogy itt és most, és nem a tárgyalásokon jött rá, hogy mit kell csinálnia. A másik felvétel az 1988 novemberi budapesti nagyaktíván készült. Itt bizonyosan tudták a rendezők, hogy mit akarnak, az operatőrök előírás szerint mozogtak, a vágásokat nagyon meggondolták. A cél a dinamikus vezető és az aktívan-passzív, nagyszámú hallgatóság összehozása. Képileg az 1957–62 közötti kádári híradókat idézték. A féloldalt vagy szemből alulról vett szónok heves gesztusait „rászórták” a végigpásztázott figyelő tömegre, sőt, egy-egy nagy mondás után az előre lendülő, lelkes tapsolók ágaskodtak a képernyőn. Ennek a régies rendezésnek a szónok ostobán fenyegető szavaitól függetlenül két további baja van. A népszónoklat marosáni ökölrázásai talán elfogadhatók egy nagy teremben, vagy nyilvános téren, de nem a lakás bensőséges terében. Egy mozihíradóra távolról felnézve értékelhetjük még a teljesítményt, de két méterre az ágyunktól a gesztusok hol fenyegetőnek, hol nevetségesnek, hatnak. A nézők nem érzik át a tapsorkános nagy szavakat. Ellenkezőleg: „Úristen, ez még itt tart!” És: „Jaj, ezek még ennyien vannak!”

Hosszan lehetne írni Pozsgay Imre televíziós szerepléseiről. Annak ellenére, hogy sokáig a televízió kedvence volt és általában jól szerepelt, mégsem emlékszem olyan kiemelkedő alakításokra a tévében, mint a rádióban, vagy egy-egy tömeggyűlésen. Valahogy jobban szerepelt a hangjátékokban, mint a tévéjátékokban, a színpadon, mint a képernyőn. Pozsgay azok közé tartozik, akik a hátsó sorok egyetlen reccsenéséből megérzik a hangulatot, akiknek kell a partner, a párbeszéd. Furcsa módon Pozsgay benső nyugalma és kiegyensúlyozottsága sokkal jobban épül a környezet kiszámíthatóságára, mint az látszik rajta. A televízió pedig kiszámíthatatlan. Pozsgay Imre nem ellenségesnek tartotta és tartja a televíziót, riporterestől, rendezőstül, s mellyel meg kell birkózni, amelyet le kell győzni, és nem is barátságosnak, amely segíti, hanem hideg ismeretlennek. Mint aki körül idegen nyelven beszélnek, s nem tudhatja, hogy jót vagy rosszat mondanak. Ezen az idegen nyelven fonják körbe s váratlanul a saját nyelvén ünneplik vagy kötnek bele, így képtelen a gyors riposztokra. Jön a szépen megfogalmazott körmondat, ami valahogy mellébeszélésnek tűnik. A televízióban mindent szabad, csak magyarázkodni nem.

Van-e, volt-e ellenzéki politikus a televízióban? Mintha nem lenne. Lehetséges, hogy a választási kampány végére a pártpolitikusok tévéképessé válnak, de ma még kevéssé azok. Ennek egyik oka a televízió, a másik a politikusok viselkedése. A tévén keresztül egy politikus csak újrafelépítve tud behatolni a nézők figyelmébe. Ez az újrafelépítés pedig egy „televíziós történelem”, egy személyes történet, televízióban elbeszélve. Ezt két módszerrel lehet elérni. Az egyik a portréfilm, ami nem egyéb, mint biblikus szenvedéstörténet. Stációk, kálváriák megfelelő elhitető erővel való bemutatása arra készteti a nézőt, hogy utánagondoljon, mit csinált ő ezalatt, mit tett volna ő, hasonló helyzetben. Ha a szenvedéstörténet kellően puritán, sőt, önironikus, akkor bekövetkezhet a megváltás, s minden korábbi és későbbi félmondat a képernyőn ehhez a katarzishoz kötődik. Én csak Konrád György író ilyen szamárhátas bevonulásáról tudok, ami azonban elvált pártpolitikusi működésétől. De nincs emberi portréja. Sem Csengeynek vagy Csurkának, sem Kisnek vagy Harasztinak, sem Petrasovitsnak vagy Fischernek, sem Prepeliczaynak vagy Dragonnak stb. A másik módszer a kerekasztalnál vagy egy nagy politikai eseménynél való feltűnés. Orbán Viktor szavalata Nagy Imre temetésén, vagy Krassó György fellépte október 23-án a belépő a tévépolitikusi körbe. És estéről estére próbálta az egyszerű néző megemészteni Tölgyessy Péter alkotmányjogi magyarázatait. Itt megvalósult a tévés sztereotípia: Orbán, Krassó, egy kicsit Csengey a bátor odamondók, a „na végre valaki pofán vágta őket” szereplői. Tölgyessy pedig az „okos fiú”. A tévé ezt a sztereotípiát minden eszközzel igyekszik erősíteni, az előbbieket westernhősökként, az utóbbit komolyan vett Woody Allen-figuraként árusítja. Ha Orbán vagy Krassó, esetleg Csurka feltűnik a képernyőn, mindannyian tudjuk, hogy perceken belül folyik a vér, s a kommunista Gonosz nem sokáig iszogathatja whiskyjét a sarokban. És a Ribánszki, Puja, valamint kedves embereik feltűnte egy sportcsarnokban, vagy kultúrteremben, úgy hat, mint az áskálódó rosszak készülődése a békés város ellen. Ha Tölgyessy Péterben vagy Pető Ivánban egy csipetnyivel több az öngúny, és nem veszik oly halálosan komolyan magukat, talán, ha Kern András szinkronizálja őket, akkor nemcsak felismernék és elismernék őket a tévé alapján, hanem tévépolitikusként szeretnék is őket. És ha Orbán vagy Krassó, Csurka vagy Csengey egy percre kikukkantanának a Nagy Bosszúálló, a Kérlelhetetlen Dühöngő, a Földet visszafoglaló, az Indiánölő maszkja mögül, s szembenéznének magukkal, akkor talán a tévén is át tudna váltani arra az újabb westernműfajra, amelyben a főhős megkérdi magától: ugyan van-e értelme a bosszúnak, mivégre osztogatom én itt az igazságot, minek öldösöm az indiánokat?

Az ellenzék valódi vezetői alig, vagy rosszul jelentek meg a képernyőn. Amíg Bíró Zoltán volt az MDF ügyvezető elnöke, addig ezt a tévénéző nem tudhatta, mert alig szerepelt. Antall József a kerekasztal révén többet jutott kamera elé, de szinte azonnal konfliktusba is került vele.

Ha tévépolitikusi alapszabály, hogy nem szabad magyarázkodni, a másik szabály, hogy nem szabad türelmetlennek mutatkozni. A magyar televízióban csak most, a választások időszakában kötötték ki, hogy ki hány percet kap. Korábban a riportertől függött. Ha a riporter futtatott valakit, akkor a kerekasztalnál mindig alájátszott, többször adta meg neki a szót és belevágott ellenfele fejtegetésébe. Ez kétségkívül nagyon dühítő annak, akit félreszorítanak. De haragot mutatni, a kiszorítottságra dühvel válaszolni sokkal nagyobb hiba, mint tűrve hallgatni. A nyugati politikusok pontosan tudják, hogy egy adott szópárbajban fontosabb, hogy valaki egy-két előre elkészített és betanult biztos végszót helyezzen el, mint hogy mindenre válaszoljon. A néző a magabiztos türelmet jegyzi meg. Előre el kell dönteni, hogy mi az a két-három dolog, amit mindenképpen el kell mondani, a továbbiakban akár át lehet engedni a terepet. A türelmetlen felcsattanás azt érzékelteti, hogy az adott politikus nem bírja a kisebbségi helyzetet, csak egyenrangúság vagy fölény pozíciójából hajlandó tárgyalni. Ha Amerikában, vagy Nyugat-Európában lennénk, ez teljesen természetes volna, de ott a politikus eleve úgy ül le, hogy kiköti az egyenrangúság technikai feltételeit. Magyarországon nem így van. Nálunk a társadalom azt figyeli árgus szemekkel, hogy hogyan tűri egy politikus a kisebbségi helyzetét, hogyan lesz úrrá rajta. Fölényből mindenki tud okos lenni – véli a néző, aki nagyon sokszor volt alávetett helyzetben. Ha valaki ilyenkor erőszakossá válik, kioktatja a riportert vagy partnerét, az mohónak és hatalomvágyónak tűnik, akár akarja, akár nem. Alázatosnak és meghunyászkodónak lenni még nagyobb hiba. Egyszerűbb a széttárt kar, az elnéző távolságtartás. Tudom, hogy a magyar politikusok kénytelenek voltak úgy menni egy-egy fellépésre, hogy most vagy soha. Ez megint a felkészítés hibája. Fel kellett volna ismerniük, hogy egy pártvezérnek nem egy-egy műsorban hanem egy tévés arculatban kell gondolkodnia. Ma nem hagytak mindent elmondani, nem baj, elmondom a jövő héten. S a kimondott szavaknál fontosabb a jelenlét. Kis Jánost gyűléseken látjuk távolról, felolvasni vagy beszélni. Für Lajos elnökjelöltet templomok mellet szónokolni. Ki fogja ezt az országot vezetni? 

A politikai műsorok háttere

A politikai életben fontos események zajlanak. A televíziós szerkesztőségek magát az eseményt belegyömöszölik a Híradóba, majd elemezgetik a Hétben, a Napzártában, a Hírháttérben, a Panorámában. (Közülük a tavaly indult Napzárta a legelőbb, legizgalmasabb.) A Híradó-riport rendkívül felkészülten zajlik. Az ülésterembe betör a stáb, képeket csinál az elnökségről és megpróbál befogni ismert, ismerős arcokat a felszólalók, a hallgatók közül. A riporter könyörtelenül lehagyja a képről mindazokat, akiket politikailag ejtettnek vél, de riportot kér attól a divatos politikustól vagy szakírótól, aki véletlenül éppen a teremben tartózkodik. (Így a parlament külügyi bizottságának ülésén egy pillanatra sem tűnik fel az elnöklő Berecz János, de a kamera hosszan időz az álmodozó Király Zoltánon. Magam elé képzelem a jelenetet: „Csak nem fogom ezt a pasast mutogatni, láttuk eleget, Zolikám, mondd már be, mit akarnak ezek a marhák.”) A riporter aznap még egy kerületi IKV rémtetteiről közöl szakavatott véleményt. A pártgyűlések a Híradóban ugyancsak simára mennek: egy nagytotál hátulról a teremről, többnyire kellemetlen, mert kevesen vannak, sok az üres hely, ugyancsak távolból a beszélő, akinek alászól egy távolságtartó, félgúnyos hang. Nagy megtiszteltetés, ha egy pártvezér mondhat két mondatot a szünetben.

A „mélyebb” műsorok ugyancsak jellegzetesek. A műsor előtt egy héttel, három nappal kétségbeesetten keresni kezdik telefonok és táviratok sorával azt a néhány számításba vett embert, akit meg lehet kérdezni adott ügyben. Ha kell, szólnak a nagyobb pártoknak, hogy küldjenek valakit, aki ért a kérdéshez. A begyűjtött három-négy ember inkább csak sejti, mint tudja, hogy miről lesz szó. Ha valaki még sohasem lépett fel a televízióban; az teljesen magára utalva próbál eligazodni a zűrzavarban. Kezdődik azzal, hogy egy ócska szerkesztőségi szobában, vagy a szegényes és kopott stúdió színfalai mögött, az idegesen fölényes, vagy mézédesen kedélyes műsorvezető nagyjából előadja a témát, s megmondja, hogy kit miért hívott be. A szerencsétlen szereplő jobb esetben ismer valakit személyesen a többiek közül, s megpróbál vele kapcsolatot teremteni. Az egyenlőtlenség már a háttérbeszélgetéskor kialakul.

A műsorvezető úgy igyekszik, hogy a meghívottak közül legalább egy jó ismerőse, megbízható embere legyen, aki már látott belülről stúdiót, akire lehet számítani. És a kádári tévéerkölcs szerint már kiválasztotta azt a szerencsétlent is, akit ki fog készíteni a műsorban. Korábban így szolgáltak fel függetleneket a hivatalos tekintélyeknek, majd a magyar glasztnoszty nevében, most minisztereket és helyetteseiket, a hivatalos véleményt képviselőket nyújtanak át kritikusan vélekedőknek. A pártképviselők közül pedig megjelöltetik az a párt, amelyet gúny és nevetség tárgyává lehet komoly pofával tenni. A kezdő szereplő ezt nem tudja, csak azt érzi, hogy vele tüntetően jól bánnak, a rendező odasúgja, hogy reméli, jól beolvas a másik két idiótának: vagy éppen ellenkezőleg, hidegen elfordulnak tőle, s magányosan sétálhat fel és alá az adásig. A riporter már a bemutatásnál tovább növelheti az egyenlőtlenséget. Szinte soha nem azt kérdezi másodjára, amit előzetesen megbeszéltek. A legnehezebb az indulás. A riporter már begyakorolta a belépőt, tévéhez nem szokott partnereik viszont nem. A kamera könyörtelenül issza magába a bárgyún udvarias vigyort, a dadogást. Sokan azt hiszik, hogy a pártok által produkált veszekedések a kamerák kereszttüzében azt mutatják, hogy az ott ülők annyira gyűlölködnek, hogy még a kamerák se tudják őket visszatartani. Ellenkezőleg. Egyeseket kifejezetten kameradüh fog el, s mint szereplőt akarja félretaszítani a másikat. A résztvevők természetesen nem tudják ellenőrizni az egyenes adásban kimenő képeket, de alig van lehetőség arra is, hogy a felvett anyagot valaki ellenőrizze. Ez a kiszolgáltatottság fokozza az adások feszültségét. Szinte nincs olyan politikai szereplő, akinek ne volna személyes sérelme, aki ne azzal a szent fogadalommal állítana be a stúdióba, hogy ezúttal nem csinálnak hülyét belőle. A sérelmek a szerkesztők elleni haragban robbannak ki, akiket elhajlással, a pártatlanság megsértésével vádolnak. És ha ez sokszor igaz is, a valóság az, hogy a politikai műsorcsinálás szerkezetének nemcsak a szereplők, de a szerkesztők is az áldozatai. A középutas kádárista tévé erre képes: ez a szerkezet csak egyenlőtlenséget és rosszízű pártosságot tud újratermelni. Ezen az állapoton alig változhat, hogy most mások kerülnek egyenlőtlen helyzetbe és az egypártosság helyébe a többpártosság lép.

Aki ma belép a televízió kapuján, felhagyhat minden reménnyel. Nincs olyan politikus, aki ne válhatna lehetetlenné, aki nem volna nevetségessé tehető. Itt minden lehetséges. Az alany sorsa a szerkesztő-riporter kezében van. Jó esetben egyenesen felelhet a kérdésekre. Szerencsére még vannak, akiknek tisztességesen lehet válaszolni.

Nem szabad fellépni a magyar televízióban, de fel kell lépni ott. Semmi jóra nem számítva, a karrierrel leszámolva, szembenézni egy hideg üvegszemmel. És egyszer megérni, hogy előbukkan mögüle az operatőr melegbarna, biztató szeme.

/Lengyel László Filmvilág, 1990. évfolyam 3. szám/

 

A hétvégén volt időm, és felülvizsgáltam néhány előítéletemet, véleményemet, elhamarkodott kijelentésemet, minek következtében rá kellett jönnöm barátaim, hogy mindeddig teljesen rosszul álltunk a kormányzás kérdéséhez, mondhatnám: rossz oldalról néztük az egész Fidesz-jelenséget. Én legalábbis minden bizonnyal.

Mindez idáig azt hittem, hogy magunkat, a civil társadalmat kell megvédenünk a médiaalkotmánytól, médiatörvénytől, a centrális szabadságtól, a demokráciát szűkítő, néhol pedig beszüntető intézkedésektől, de ez sajnos nem igaz, mert a párt, amelyik reánk hozta ezeket a, khm, érdekes törvényeket, sokkal nagyobb bajban van, mint mi mindannyian.

A mi szabadságunk ráér, először szabadítsuk fel a Fideszt!

A probléma gyökere tudniillik ott van, hogy a szabadsághiány elsősorban őket sújtja, ennek a hiánynak a kényszeres kiterjesztése az országra csupán következmény, nem rosszindulat vagy gátlástalanság okozata, hanem csupán egy segélykiáltás felénk, hogy segítsünk rajtuk.

Orbán Viktor saját maga foglya, a többiek pedig az ő foglyai, az egész építmény egy rohadt börtönszigetre emlékeztet, nem csoda tehát, hogy ilyen törvények kerülnek ki a kezük alól, elvégre hírből sem ismerik a szabadságot.

A szabadságot senki sem ismeri.

Pontosítok: a szabadságot nagyon kevesen ismerik.

Amikor egy szerencsés külpolitikai együttállás következtében ölünkbe hullott az előző rendszer levágott feje, az emberek sok mindent akartak, de szabadságot speciel kevesen. Akartak jobb autót, több külföldi utat, Milka csokoládét a polcokra, menő ruhákat, akartak kapitalizmust, mert az sok pénzzel jár, hiszen látták a tévében, és akartak kereskedelmi tévécsatornákat, valamint bulvárlapokat, pornográfiát, esetleg márkás söröket.

Meg merem jegyezni, hogy a szabadság, mint olyan, konkrétan alig érdekelt valakit, néhány hülye értelmiségit kivéve, persze főleg a bölcsészeket, mert azok szeretik az ilyen elvont fogalmakat, de nép a fentiekre vágyott, függetlenül az államformától, kormányzó párttól, mondhatni: pragmatikus módon. Azóta is arra szavaz, aki ezt megígéri neki, tök mindegy, hogy baloldal vagy jobboldal, ezek megint csak sznob és nyafka filozófusdumák, nekik ígéretek kellenek, de azonnal.

Megkapták. Minden egyes választáson.

Szabadnak lenni kemény meló, az nem úgy van, hogy bemondják a tévében, és onnantól kezdve mindenki szabad, hanem egyénileg, személyenként, minden nap, minden egyes órában dolgozni kell rajta, különben ott találjuk magunkat egy multinacionális nagyüzem gyártósoránál, és elmélkedhetünk a szabadság árnyalatain.

Egy nálam sokkal okosabb ember fogalmazta meg a Fidesz tragédiáját, miszerint Orbán Viktor olyan lelki alkat, hogy mindig ellenzékben van, akkor is, ha éppen hatalmon.

Ezt látjuk most, egy sarokba szorított párt küzd az életéért, miközben választási kampányt is folytat, harcol, mintha holnap, holnapután és azután is választások lennének, mintha minden percben választanánk, és közben bűzlik a szabadság hiányától, ordít minden megnyilvánulásából a kétségbeesettség és a düh, mert a hatalom ugyanúgy nem tesz szabaddá, ahogy a rendszerváltás sem. Szegény, boldogtalan Fidesz.

Segítenünk kell rajtuk, minden azon múlik, hogy meghalljuk-e ezeket a segélykiáltásokat, melyek most éppen médiatörvény és 12 éves büntethetőségi törvény képében érkeznek hozzánk, de a forma nem számít, csak tartalom.

Rettenetes lehet úgy kormányozni, hogy közben foglyok vagyunk, nem kívánom senkinek, csoda, hogy egyáltalán eddig bírták. Teljesen természetes folyományai ezek a borzalmas törvények, és ezek a borzalmas alakok, akik megjelentek, és úgy tesznek, mintha tennék a dolgukat, miközben folyamatosan hátrafelé néznek, szemükben félelem, gyomruk minden munkanap előtt összeugrik, torkukba feltolul a sav, de összeszedik magukat, mennek a minisztériumba, Parlamentbe, Médiatanácsba. Cipelik löttyedt aktatáskájukat, amiben egy szendvicsen és a Bac típusú spray-n kívül semmi sincs, mert a gondolatokat majd odabent kapják meg, mindig az aktuális álláspontot, mindig ugyanakkor, reggel fél kilenc után valamivel, és sohasem szabad emlékezni a tegnapira, mert az csak összezavar.

Sohasem tudjuk megmenteni magunkat, ha nem mentjük meg előtte a Fidesz lelkét, elvégre minden onnan ered és oda tér vissza, nem lehetünk annyira önzők, hogy egy kiélezett helyzetben magunkkal foglalkozunk.

Ha kívülről úgyis látszik, hogy éppen tort ülnek, némileg lopnak és zenés-táncos rendezvényeken modelleket csípnek fel, akkor is tudnunk kell, hogy belül eszi őket a félelem, zabálja fel a lelküket, és nem akarnak semmit, csak szabadulni, kikerülni ebből a méltatlan helyzetből, amiben élni nem lehet, igaz, meghalni sem.

Mindenki fogjon egy fideszest, és ültesse a térdére, hagyja, hogy kizokogja magát, aztán mondja el neki, hogy: nem a te hibád! Majd ezt ismételgesse sokszor, ahogy az amerikai filmekben a pszichológus, mert ott általában beválik. Ne engedje el, amíg meg nem nyugszik, és búcsúzóul jegyezze meg, hogy nem haragszik. Ne várjon köszönetet.

/Para-Kovács Imre nepszava.com, 2011. március 11./

Az összeférhetetlenség-összeférhetőség határairól manapság leginkább a politikusok esetében vitatkoznak sokat, de például a politikusok összeférhetetlenségéről író újságírók a saját összeférhetetlenségükről csak nagyokat hallgatnak. Az alábbiakban legalább fecsegni fogunk minderről.
Nem szerencsés, ha az orvos egyben temetkezési vállalkozó is. Ami nem tilos, azt szabad, tehát nincs akadálya annak, hogy valaki vállalkozói birodalmát két ilyen pillérre alapozza. Az orvosok és a temetkezési iparban érdekeltek presztízsük védelmében talán kifogásolnák, ha a két céh tagsága átfedné egymást, de hát ma sem céhek, se működő etikai normák nincsenek.
Az újságírói összeférhetőség fontos kérdés, mert ha az újságírócéh ezt nem szabályozza, ha nincs meg a szakmán belüli önreflexió, akkor az olvasó kerül nehéz helyzetbe. Nem tudja, ki szól hozzá, milyen pozícióból. Így az olvasónak kellene minden alkalommal elemeznie a cikk írójának, a lapnak a pozícióját, ami lehetetlen feladat. A magyar sajtóból hiányzik az önreflexió, az olvasóknak, nézőknek ezért ismét a sorok között kell olvasniuk és hallgatniuk. Csak érzésekre hagyatkozhatnak.A legegyszerűbb magyarázat szerint a tulajdonosok vagy a legfontosabb hirdetők kiléte magyarázza az adott lapban közölteket. Erről most csak annyiban lesz szó, amennyiben abból a feltételezésből indulok ki, hogy az újságírók bármilyen tulajdonosnak hajlandók lefeküdni.A magyar sajtó kiemelkedően legszínvonalasabb tőzsdei rovata a Napi Gazdaság című lapé. A lap rovatvezetőjére, Korányi G. Tamásra már rábizonyítottak tőzsdei csalást. Becslések szerint Korányi százmillió forintos nagyságrendű tőzsdei ügyleteket befolyásol, irányít. Egy újságíró sok olyan információhoz juthat, amit csak "független" státusa miatt kap meg. Vajon százmilliós üzletek ellenőrzése mellett lehet-e valakinek elég ereje ahhoz, hogy szétválassza egymástól az üzleti és az újságírónak szóló információkat? De Korányi csak a legszínvonalasabb és a legnagyobb üzleti karriert befutó példa. A magyar sajtóban alig akad tőzsdéről író ember, aki ne üzletelne a tőzsdén. Gátlástalanságban hozzájuk képest Pál képviselő, aki egyben a MOL vezetője is - és akinek rövid távon talán leginkább kedvez az, hogy Göncz köztársasági elnök visszaküldte a képviselők összeférhetetlenségéről szóló törvényt - nyeretlen kétéves. A gazdasági újságírás legtehetségesebb fiatalembereiről van szó, azon kevesekről, akik másként is tudnak gondolkodni, mint a régiek. A rendszerváltozás után talán az újságírás maradt a legváltozatlanabb. A meghatározó pozíciókban szinte kizárólag a hetvenes-nyolcvanas években nevelődött újságírók vannak. Akik fiatalabbak, azokat is rég bedarálták, ha másképp nem, akkor az előbb említett üzleti újságírói lehetőségekkel. (A Magyar Narancs - amelyet roppant problematikus lapnak látok - talán az egyetlen kivétel. De ebben a kérdésben mindenképpen elfogult vagyok.)

További példák. Surányi György MNB-elnök rendszeresen tart úgynevezett háttér-tájékoztatókat. Föltűnt, hogy az egyik oldalán majdnem mindig ugyanaz a rádiós újságíró, László József ül, aki fölöttébb ritkán készít pénzügyi műsorokat. Teljesítményét mindig csodálatra méltónak tartottam, mert mindenhonnan elkésem, így soha nem sikerült Surányi mellé ülnöm. Nemrégiben derült ki - amit az MNB sajtóosztálya megerősített -, hogy László Surányi személyes sajtótanácsadója, anyagi ellenszolgáltatás fejében. László most éppen a Kossuth rádió főszerkesztője is. Képzeljük el, hogy László egyrészt tanácsokat ad az MNB elnökének, hogyan kezelje az újságírókat, másrészt felügyeli azokat a műsorokat, amelyek elemzik a jegybank tevékenységét.
A Magyar Távirati Iroda (MTI), a pártatlan hírügynökség gazdaságpolitikai rovatának vezetője, Pichler Ferenc a Pénzügyminisztérium fősajtósa. Nem titkolja, bátran szembenéz az újságírókkal, például a minisztérium délelőtti sajtótájékoztatóin; ő vezeti azokat. Aztán fölballag munkahelyére, és szerkeszti az MTI-ben a páratlanul érdekes híreket. Az Alkotmánybíróságnál a Magyar Nemzet újságírója, Javorniczky István teszi ugyanezt. A hírek helyett inkább interjúkat szervez. Most már harmadállásban az adatvédelmi biztosnál is tevékenykedik, mint mondta, állandó alkalmi munka keretében.
Surányi még korábban interjút adott a 16 órának. Éppen cikket írtam az MNB-ről, és megdöbbentett a jegybank elnökének egyik állítása. A szerkesztő Farkas Zoltán engedélyével még este beengedtek a rádióba, hogy meghallgassam az interjút. Hiányzott az a részlet, amelyért bementem. A két fiatal asszisztens elmondta, utasították őket, hogy vágjanak ki egy részt az elhangzott adásból. Mutatták a vágás nyomait. A kivágott részt hosszasan kerestük a szemétkosárban, nem találtuk. De így legalább az archívumba se kerülhetett.
A pénzintézetekről a magyar sajtó legmegbízhatatlanabb információi a leghatásosabban a Magyar Hírlapban jelennek meg. A Magyar Hírlaphoz képest a Magyar Fórum bankügyekben időnként árnyaltan fogalmazó, tényközlő lapnak tűnik. A lap bankszakértője, Szakonyi Péter egyben kereskedelmi bankok PR-menedzsere is.
A Magyar Narancsban is tárgyalt Xénia-láz-ügyben a Ráadás szólaltatta meg Muskovszky apukát, aki elfogulatlan szülőként nem értette, hogy az adatvédelmi biztosnak mi a baja a Xénia Láz Egyesület kérdőívével. A közszolgálati rádió csak azt felejtette el közölni, hogy Muskovszky apuka nem csupán egy neves ügyvéd, aki időnként maffiózónak tartott embereket véd, ha-nem egyben annak a Félix Film Kft.-nek a résztulajdonosa (a cégbíróságon 1994 végéről vannak adatok), amely érdekelt az egyesület sikerességében is.
A közvélemény-kutatások nagy fogyasztója, a "politika": a pártok, a politológusok, a napi- és hetilapok olvasói. Ha ebből a körből fogalmazódik meg a kritika, az még csak-csak nyilvánosságot kap. A közvélemény-kutatók fenntartásai már kevésbé. De meghökkentő, hogy milyen keveset tudunk a közvélemény-kutatásokról, ha meggondoljuk, hogy becslések szerint a hazai közvélemény-kutató cégeknek 90 százalékban nem a "politikai piac" a megrendelője, hanem az üzleti marketing és piackutatás. Hihetjük-e, hogy a közvélemény-kutatók árbevételének 90 százalékát adó marketingesek és cégek nem befolyásolják a politikai jellegű közvélemény-kutatásokat? Ha valaki akár csak részleteiben megfontolandónak tartja a politikai közvélemény-kutatásokat érő politikai és körön belüli kritikákat, akkor tudomásul kell venni, hogy meglehet, a történet egészen másról szól. A porszívó-kereskedők nagyobb megrendelői lehetnek a közvélemény-kutatóknak, mint az összes politikai párt és a sajtó együttvéve. Ha pedig egy porszívócég vásárolni akar egy porszívógyárat, vajon nem használja-e fel befolyását egy-egy párt érdekében, ha az elősegíti az üzlet megkötését?
A sajtó roppant eltérően bánik a különböző intézményekkel. A parlamentáris rendszerrel, a politikai, a végrehajtó hatalommal szemben nagyon ellenséges, szinte csak rossz lehet, amit azok csinálnak. Annál kritikátlanabbul kezeli azokat az intézményeket, amelyeket valamiért a hatalmon kívülinek tekinthet. Korábban már próbáltam bizonyítani, hogy az egyik támadhatatlan szent tehén, az Állami Számvevőszék milyen elképesztő baromságokat képes leírni. A bankkonszolidációról készült jelentésükben nem sikerült például megkülönböztetni a tartozik és a követel oldalt. Olyasmi ez, mintha egy tízéves gyerek még mindig nem lenne tisztában az összeadás és kivonás közötti különbséggel. Egy másik ilyen tisztelt marha a KSH. Az infláció mellett a tőlük leggyakrabban idézett varázsszám a GDP. (Mindegy, hogy ez mit jelent, az újságokban úgysem szokták részletezni.) Legújabban már negyedévente közlik az alakulását. Anélkül, hogy megmondanák, mihez viszonyítanak: nincs bázis. Pedig 1997-et is csak azért írunk, mert előtte 1996 volt. Ha abban nem lett volna közmegegyezés, új naptárt kellene konstruálni. A KSH olyannyira nem meri vállalni a saját állításait, hogy megtagadta a negyedéves GDP-számítás módszertanának közreadását. Márpedig e nélkül minden csak levegőbe beszélés.
A KSH-t nemrégiben megtámadták azzal a váddal (Diczházi Bertalan: Az adatok és a valóság, Világgazdaság, 1996. december 19.), hogy a külföldi működő tőkéről közölt számai pontatlanok és/vagy nem tudni, mit is jelentenek. A meglepő fordulat: a KSH lényegében elismerte mindezt, csupán arra hivatkozott, hogy egy kutatóintézet feladata lenne a pontos statisztikai adatok kiderítése. Annak ellenére, hogy az utóbbi szóváltásra egy gazdasági napilapban került sor, nem lesz semmiféle hatása a sajtóra, ugyanolyan felhőtlenül hivatkoznak majd a KSH adataira, mint korábban.
Az olvasó azért is lehetetlen helyzetben van, mert egy-egy újságon belül nem épülnek egymásra az információk. Az újonnan megismert tényekkel nem korrigálják a korábbiakat. Az esetleg változó vélemények mellől hiányzik a változás magyarázata. Persze bolond lenne, aki vállalkozna erre a magyarázatra, hiszen alig van olyan sajtótermék, amelynek lenne következetesen végiggondolt és a napi-heti szerkesztési munkában követett látásmódja: ilyen viszonyítási pont nélkül viszont a magyarázat csak felhőfestés.
Szerintem éppen ezért állítható, hogy Magyarországon él és virul a cenzúra. Persze szinte bármilyen szöveg megjelentethető a napi- és hetilapokban. De ha egy gondolkodásmód mögül hiányzik a napi információk közlésében az azok kezelésében megmutatkozó háttér (mit tekint egy lap fontos hírnek, mi kerül az első és a nyolcadik oldalra, milyen címadási gyakorlatot folytat stb.), akkor minden szöveg kútba hajított kő.
A Narancs olvasói sem kivételek, ők is kiszolgáltatottak. Ha valaki elolvassa a Budapest Bank privatizációjáról a Magyar Narancs korábbi és múlt heti cikkét (mely utóbbi szerzője e sorok írója - a szerk.), az bizonyosan nem tud eligazodni. A két cikk nemcsak azért más, mert különböző szerzők különböző időpontokban rendelkezésére álló információi alapján készült, hanem mert az információkezelés, az információk értelmezési kerete, az azokból levont következtetések módja, a végrehajtó hatalomról, a privatizációról alkotott felfogása is erősen eltér egymástól - így semmiképpen nem épülhetnek egymásra, sőt kioltják egymást. Persze mindig az utóbb közölt írásnak van inkább igaza, ezért hétről hétre újabb és újabb igazságokat ismerhetünk meg.
Ha vigasztal valakit: a Narancs olvasója a szerencsésebbek közé tartozik. Információt a Narancs hetilap jellegéből adódóan úgyis ritkábban kap, nincs összezavarva, mintha mondjuk a Magyar Hírlapot olvasná, amelyik hetente közöl egymásnak ellentmondó információkat a BB privatizációjáról. Nekik rendszeresen sikerül azt elérni (legutóbb lásd az 1997. január 13-i lapot), hogy az egy-egy számon belül közölt tényállítások köszönő viszonyban sincsenek a kommentárral.
A magyar sajtó finanszírozásának szerkezete is sok mindenre magyarázatot ad. Némi gátlástalansággal elérhető a havi milliós bruttó jövedelem is. Ugyanakkor egy-egy írás honoráriuma néha nem több, mint a cikkhez szükséges telefonköltség. Archívum nélkül nincs napi újságírás. Egyetlen lapról tudok, amelyik komolyan veszi a dokumentációt, ez a HVG. (Tessék megnézni a lap impresszumát, a dokumentáció munkatársainak névsorát.)
És mint a mesében. Minden este új és új történet.

/Langmár Ferenc  MaNcs, IX. évf. 03.szám 1997.01.16./

A Nyilvánosság Klub a sajtószabadság alkotmányos védelmére alakult. Fellép a társadalmi nyilvánosságot sértő módszerek ellen. Ezért tiltakozunk az MSZMP KB november 1-2-i ülésén az előadói beszédben elhangzott, majd az állásfoglalásban is tükröződő, a sajtót általánosságban elmarasztaló, az egyes orgánumokat és intézményéket kifejezetten támadó megnyilatkozások ellen.
Az előadói beszéd és az állásfoglalás egyes kitételei azért elfogadhatatlanok, mert rácáfolnak még azokra az MSZMP által deklarált elvekre és törekvésekre is, amelyek a pártértekezlet óta a sajtóirányítás liberalizálására, a nyilvánosság demokratizálására és kiterjesztésére vonatkoznak, és azt ígérik, hogy a párt kizárólag saját sajtóját irányítja közvetlen módszerekkel.
1. Kifogásoljuk az előadói beszédnek a sajtóra vonatkozó, általánosságokat tartalmazó, érvek és tények nélkül minősítő, és retorziókat kilátásba helyező fenyegető megfogalmazásait. Ez a retorika - reméltük - egy régi sajtóirányítás jellemzője. Ettől az MSZMP több vezetője, és vezető testülete már elhatárolta magát. Sajnálatos, hogy ez a stílus az előadói beszéd sajtót általánosságban bíráló hangvételében és a KB-ülés állásfoglalásában is kifejezésre jut. Miután a korábban meghirdetett elvek ellenére a mostani ülés nem volt nyilvános, ezért a közvéleménynek nem állt módjában megismerni, hogy a KB tagjai milyen mértékben azonosultak az általánosító elítéléssel.
2. A legerőteljesebb támadás a Magyar Rádiót és az ott dolgozó párttagok egy csoportját érte. A sokat emlegetett demokratikus partneri viszony a nyilvánosságban szereplők között azt kívánja, hogy ne utólagos testületi megbélyegzéssel juttassák kifejezésre véleményüket, hanem a párttagok, a párt vezető testületeinek tagjai a tömegkommunikációban vállalják a nyílt vitát, álláspontjuk érvelő kifejtését - fenyegetés helyett. Így válhatna el, hogy mi a valóságos befolyása és tényleges súlya a közvélemény előtt egy-egy nézetnek.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete leszögezi, hogy a Magyar Rádiót - miként a Magyar Televíziót és a Magyar Távirati Irodát is - a nemzet intézményének tekinti, amelynek finanszírozása közpénzekből történik, törvényességi felügyeletét az államminiszter látja el. Következésképp ezek az intézmények nem tükrözhetik kizárólag a párt, illetve egyes vezetőinek álláspontját, hanem közvetíteniük kell a társadalomban jelenlévő valamennyi - az Alkotmánnyal nem ellentétes - nézetet, törekvést. Ha hitelt adhatunk a párt új közmegegyezést szorgalmazó szándékának, akkor ezzel a törekvéssel ellentétes, hogy a Magyar Rádió szuverén műsorpolitikáját az előadói beszéd retorziók kilátásba helyezésével befolyásolni kívánja.
3. Nem fogadjuk el, hogy hatalmi szóval döntsék el, a mai magyar társadalomban milyen nézetek, áramlatok, és csoportosulások kapjanak nyilvánosságot, kik lehetnek és kik nem lehetnek "ügyeletes nyilatkozók" - legyen szó politikai hatalom nélküli állampolgárokról, a tudomány képviselőiről, az államigazgatás alkalmazottairól, vagy éppen vezető pártfunkcionáriusokról.
Az előadói beszéd egyhelyütt a sajtót saját törvényei szerint működő politikai tényezőként említi, és az állásfoglalás kitüntetett jelentőséget tulajdonít a nyilvánosságnak a politikai rendszerben. A beszéd egész nyilvánosság- és sajtófelfogása ezzel ellentétes tartalmú.

/Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete 1988. november 08./

A Magyar Televízió megszorításokra hivatkozva megszüntette néhány műsorát, elküldte Juszt Lászlót és levette a képernyőről a Napkeltét, a minden reggel jelentkező közéleti-politikai műsort. A Napkelte kivégzése meglehetősen nagy visszhangot keltett, mivel kőkemény politikai vonatkozásai is vannak és voltak a műsornak, elsősorban azért, mert a Fidesz elnöke, Orbán Viktor vezetésével a párt bojkottálta, képviselőik, tisztviselőik nem nyilatkoztak, nem jelentek meg, és ehhez a bojkotthoz boldogan csatlakozott a KDNP nevet bitorló pártocska is.

Fontos azonban némileg felvázolni az előzményeket, mert a magyar közszolgálati televíziózás meglehetősen furcsa képződmény, tökéletesen érthetetlen és értelmetlen rendszerrel, pazarlással és csórósággal egyszerre, folyamatos elnöknélküliséggel, egyszóval kódolt káosszal.

Van négy állami televíziónk, a Duna TV, a Duna Autonómia, a Magyar 1 és a Magyar 2.

Mondanom sem kell, ebből minimum kettő tökéletesen felesleges, hiszen csupán kifizetőhelyekként működnek, tényleges funkciójuknak megfelelni nem tudnak, néha megpróbálnak kereskedelmi televízióként viselkedni, néha pedig csak zavarodottan motyognak maguk elé, nem értve, mit is keresnek ebben az érdekes, de túl gyors világban.

A Napkelte külső gyártásban készült éveken át, tehát piaci alapokon, Gyárfás Tamás vezetésével, de konkurencia nélkül, mivel a kereskedelmi csatornákon ebben a reggeli időszakban tombol a konzumidiotizmus, heherésző kvázi hírességek adnak táplálkozási tanácsokat, vagy wannabe zenekarok playbackelnek szorgalmasan. A Napkelte tehát megmaradhatott a nyolcvanas években, mintegy zárványként utazva az időben, elkerülve mindenféle modernizálási kísérletet, úgy tartalmilag, mint megjelenésében.

Unalmas volt és avítt.

Mindezt azért fontos elmesélnem, mivel a Fidesz bojkottja és a liberális értelmiség utálkozása egyaránt a Napkelte ellen irányult, márpedig ilyen egybeesés nem fordult elő a kilencvenes évek eleje óta, tehát értelmezhetném a Magyar Televízió döntését korszerű és átgondolt paradigmaváltásként is, ha nem tudnám pontosan, hogy törleszkedés és politikai számítás áll a műsorváltozás mögött.

Orbánék bojkottja egyszerűen megfutamodás volt a kínos kérdések elől, mivel a Napkelte kétségtelenül baloldali irányultságú stábja nem működött közre mikrofonállványként, márpedig magyar politikus, különösen magyar jobboldali politikus csak a saját közönsége előtt szeret fellépni, ha módja nyílik rá, kijelöli a kérdező személyét is, előre elküldi a kérdéseket, és ami a legszörnyebb, mindezt meg is teheti, mert a nyilvánosság ereje nem működik, csupán befektetési bankok és mosóporok esetében.

A bojkott tehát nevetséges volt, de a Napkelte ettől még nem lett jobb, viszont a Magyar Televízió vezetősége pontosan tudja, hogy tavasszal országgyűlési választások lesznek, és khm, nem a baloldal tűnik esélyesnek.

A Fidesz kétharmad közeli győzelme esetén – ami könnyen előfordulhat –, gyakorlatilag teljhatalma lesz a közszolgálati médiumok fölött, márpedig a hatalom pénzt jelent, és pénz nélkül még a közszolgálati televízió sem tud működni.

Ez a helyzet áll elő akkor, ha a közmédiumok függetlensége csak névleges, mivel nincs törvényben rögzített költségvetésük, ezért aztán minden alkalommal kuncsorogniuk kell némi alamizsnáért, és a koldusok függetlensége csak látszólagos lehet. Nem tudnak ciklusokon át tervezni, képtelenek dolgozni, ezért aztán nem is próbálnak, választástól választásig élnek, meg akarnak felelni az aktuális kormányzatnak, és jó előre felkészülni a következőre, mert különben elzárják a csapokat.

Olyan ez nekem, mint Eperjes Károly Kossuth-díja... Megérdemelte, szerintem is megérdemelte, de mivel a Fidesz-kormány adta neki egyértelműen politikai okokból, így már mindörökre büdös lesz egy kicsit a dolog.

Ahová csak nézek, mindenhol készülődnek az emberek a következő – névlegesen jobbközép, de lényegében megfoghatatlan ideológiájú, ám módszereiben bolsevik – kormány hatalomra kerülésére, folyik a helyezkedés, egzisztenciálisan állam-függő művészek fedezik fel magukban a nemzeti érzés megfelelő változatát, pályázatokból élő alkotók kötik meg beteges kompromisszumaikat, hogy jövőre is tudják fizetni a lakáshitelük részleteit, és az egész valami rettenetesen szomorú, mégis mélységesen emberi.

Nem lesz többé Napkelte, ami nagyszerű, de ami helyette lesz, valószínűleg még rosszabb lesz, bár ideológiailag megfelelő, egy szagtalan-színtelen információs magazin, ahol a műsorvezetők udvariasak lesznek a fideszes politikusokkal és nem hozzák őket kellemetlen helyzetbe, majd a kiegyensúlyozottság jegyében a szocialistákkal is kedveskednek, az egész olyan lesz, mint egy születésnapi zsúr, lehetőleg jó hírekkel feldobva.

Sajnos azonban ez nem újságírás, ez nem televíziózás, csak valami megúszásra berendezkedett utánzat, mert a politika az ilyesmit szereti, erre ad pénzt, és egy olyan kis piac, mint Magyarország, képtelen eltartani a maga színvonalas televízióját.

Örök gyámság, nem fogunk szabadulni a politika kezéből, míg meg nem valósul az európai egyesülés valóban működő formája, közös nyelvvel, közös célokkal és sokféle kultúrával. Addig pedig marad a hóeleji sorban állás a pénztárnál, a politikailag beteg műsorok és a szánalmas helyezkedés négyévente.

/Para- Kovács Imre nepszava.com 2009. október 01./

Hunter S. Thompson könyve a drogszubkult válasza volt a vietnami háborúra, a hippi-álmok szertefoszlására.

Két férfi száguld a sivatagban egy piros nyitott Chevroleten. Az egyik fehér, a másik amerikai szamoai, az egyik riporter, a másik ügyvéd, be vannak tépve nagyon. Az emberiség teljes története során felfedezett és feltalált összes tudatmódosító, kábító- és bódítószer, természetes és szintetikus, szívni-, lőni-, enni-, orrot bolondítani-való, mind a birtokukban van, egyidejűleg alkalmazzák őket + egy rózsaszín plasztikból és kredenckék neonból készült sivatagi városba, Las Vegasba tartanak, ahol valójában az üdvtörténetek leghatékonyabbját, az Amerikai Álmot keresik.

Agyelhagyós alaphelyzet. Ráijesztenek egy stopposra, őrült mániákusoktól hemzsegő motorversenyről próbálnak tudósítani, megmerítkeznek a vegasi éjszaka szenvedélybeteg őrületében, bárhölgyek jegesmedvékkel kefélnek forgószínpadon, olcsó a szálloda és az étterem, hiszen a szerencsejátékon kell keresni. Város, ahol a giccsre hajló elme bakugrásai minden gátjukat átszakították. A Riporter és az Ügyvéd tombol. (Az Ügyvéd például a Fehér Nyúlra vonaglik a fürdőkádban, mint cápa véres hús közelében, áramütéses halálokot szeretne.) Dzsungelharc: hosszú menetelés recepciókon, apartmanokon, szobapincéreken át. Foglyul ejtenek egy Barbra Streisand-portrékra specializálódott félkegyelmű vidéki festőlányt, szexuális rabszolgájukká teszik, majd anélkül, hogy hozzáérnének, lerázzák.

Megkezdődik a kábítószerügyi rendőrkonferencia, ahol a drogkultúra képviseletében álruhás királyként hintik a hülyeséget, aztán kikeverednek a városból, keresik az Amerikai Álmot, ám rájönnek, hogy az a Régi Pszichiáter Klub volt, de az is rég leégett. A bomlott emberi agy látomásainál nincsen, mi apokaliptikusabb lenne, annál már tényleg csak a valóság borzalmasabb. Dióhéjban ennyi a szüzsé.

Terry Gilliam kultkönyvből csinált most filmet. A Monty Python csoport egykori oszlopa, a Brazil című mestermű és olyan korrekt munkák alkotója, mint a Tizenkét majom vagy A Halászkirály legendája, huszonhét évvel a megjelenés után megfilmesítette Dr. Hunter S. Thompson Amerikában élő rocklegendává lett dolgozatát, a Félelem és reszketés Las Vegasbant (magyarul: Narancs könyvek 1., 1993.). Thompson dr. az amerikai mitológia Olümposzának lakója, hírnevét a hatvanas évek közepén azzal szerezte hogy beépült a Hell's Angels nevű motoros bandába, majd tapasztalatait könyvformában közreadta. Az 1967-ben indult Rolling Stone magazin egyik főszereplője lett, Amerika-ügyi tótumfaktum, az 1972-es elnökválasztási kampányról készült félezer oldalas dolgozata ma is megkerülhetetlen a közelmúlt politikatörténészei számára. HST – monogramja az amerikaiban márkanév, hiszen Harry Seymour Trumant is így rövidítették – végigkövette a McGovern-Nixon párviadalt, Nixon talán legkritikusabb elemzője, többször megírta róla, hogy olyan gazembernek tartja, aki dícséretes módon elég jól ért a baseballhoz és az amerikai focihoz. A mondén életet élő Hunter Thompson azonban igazán híres a Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvével lett, ami 1971-es megjelenése óta több millió példányban fogyott, generációk cseperedtek rajta, „an American Classic”. Thompson műve zsurnál-könyv, tényirodalom, gonzó-újságírás (a szerz. def. szerint: az újságíró az írás vagy a szerkesztés fázisában hallucinogén kábítószerek hatása alatt áll), témájában és műfajában a hippikorszak egyik kulcskönyve (a másik Tom Wolfe-nak Ken Kesey-ről, az ő kommunájáról, a Merry Prankstersről, a mágikus iskolabuszról, és főleg pedig a lizergénsav-dimetilamidról – rövidítve: az LSD-ről – szóló Electric Kool-Aid Acid Testje).

Terry Gilliam mozijával kapcsolatban a kulcsszó azt hiszem a „megfilmesítette”. Gilliam filmje nem önálló mozgóképes minőséget hoz létre, saját lábán megálló, az irodalmi alaptól független filmet, hanem egy másik médiában adja az eredeti feldolgozását. Azt viszont korrekten. Nem tér el, nem faksznizik, igyekvőn iparkodva kopíroz. Papírról celluloidra. Papírban Hunter Thompson hetvenes évek eleji királyság, generációk haltak be tőle, a drogszubkult válasza volt ez a könyv a vietnami háborúra, Nixon újraválasztására, a hatvanas évek álmainak szertefoszlására, a yuppiesodásnak indult hippizmusra.

A Gilliamé nem az első filmes Hunter Thompson-adaptáció. 1980-ban vagy 82-ben készült egy film John Kaye forgatókönyve alapján, Art Linson rendezésében és Neil Young zenéjével Where The Buffalo Roam címmel. Ott Bill Murray alakította a Doktort, sok elem megvolt benne a Félelem és reszketésből, de életrajzi film volt. Nem lett nagy pukkanás, túl korai volt, túl korán jött a hetvenes évek retrójához, a korszak meg már elmúlta magát. Nincs szánalmasabb a tegnap modernjénél. Ma viszont hetvenes évek retró van, trapéznadrág, tompa orrú cipők, Gilliam filmjében Johnny Depp jó, akár hiteles is mint Thompson dr. alteregója, de ennek a filmnek mégis 1975 magasságában kellett volna elkészülni Jack Nicholsonnal a főszerepben. Mikor mostanában kitalálták Hollywoodban, hogy kell egy kilencvenes évek végi variáció, először Alex Coxra gondoltak, a Sid és Nancy rendezőjére, aki egyszer már bejött mint tömegkulturális dúvad filmes biográfusa (a Sex Pistols-os Sid Vicious életének utolsó napjairól forgott a fenti dolgozat), de aztán lehasadtak róla, visszaminősült társforgatókönyvírónak.

Elgondolkodik az ember, vajon miért angol rendező kell egy ilyen tőrőlmetszett West Coast-történet feldolgozásához? Amikor időről-időre hallunk arról, hogy a Francis Ford Coppola majd jól megcsinálja Jack Kerouac Útonját, azt valahogy helyénvalóbbnak gondoljuk. A kulcs Ralph Steadman, Thompson könyveinek rendszeres illusztrátora, a brit apokaliptikus, aki koncentrikus köreivel, vércsefejeivel és hosszúszárú cigarettaszipkáival megalkotta a végítélet thompsoni vizualitását.

Gilliamnek az idő múltával jobb esélye lett a thompsoni-steadmani világ ábrázolására, mint az Ahol a bölény kószál csapatának. Fejlődött a technika, számítógépes animáció segíti a Doktor víziójának celluloidba öntését, LSD-trip jellegű komputergrafikát látunk, bárokban vonagló ragadozómadár-fejű pincérnőket és rendőröket, hüllőket, véglényeket.

Mélylétet, egy nagy korszak, egy nagy életformaforradalom utáni kiüresedést, az antiklimax pillanatát. A drogügyi huzakodás, a nyárspolgári elrettentés mellett ez, az antiklimax pillanata az, ami aktualitást adhat Magyarországon ma ennek a filmnek.

Johnny Depp a szaksajtó szerint alaposan rákészült erre a filmre, elzarándokolt Hunterhoz a coloradói Aspenbe, szétszívták az agyukat, Hunter is megszerette, utolsó könyvét neki ajánlja, s köszöni értékes hozzájárulását. Johnny Don Juan de Marco Deppet megkopaszították, teljesen aszexuális küllemű, nagyon részeg androgén lett; mikor először lekapja horgászsapkáját, akkor pont úgy néz ki, mint valami szamurájtévéjátékhős egy Csikamacu Monzaemon-darab feldolgozásában. Hunter Thompson mozgását egész remekül elsajátította, pedig az nem egy egyszerű feladat, a Doktor mozgáskoordinációja fittyet hány minden fizikai és biológiai szabályra. Akik már hallották jellegzetes, a prérikutya ugatására hajazó, whiskey- és nikotinverte orgánumát – az angolszász világban sokmillióan vannak így, hiszen HST kedvelt médiaegyéniség, akit a legkülönbözőbb okokkal igyekeznek kamerák elé ráncigálni, olykor sikerrel, olykor meg véres fejjel eltakarodva, mert ő nemcsak az első Alkotmánykiegészítés (a szólás-, és sajtószabadság), de a második kiegészítésnek is bajnoka (szabad fegyverviselés), és bizony nem tétováz, hogy használja is jelentős magánarzenálját a hívatlan stábok elzavarására –, azok rögtön észlelik, hogy Johnny Depp jó munkát végez, mikor megszólal. Ugat, röfög, mammog és buborékol, hozza a valódi alakot, mondhatni fénymásolja, klónozza a figurát.

Zenéje autentikus, a régiek között a Jefferson Airplane, a Yardbirds, Dylan és a Three Dog Night érdemel említést egyfelől, Perry Como másfelől. Miért nincs viszont a Lucy in the Sky with Diamonds? És Neil Youngtól bármi, ha már egyszer olyan jól bevált. Terry Gilliam filmje korrekt munka, noha biztos nem az életmű csúcsa, de David Cronenberget is inkább szeretjük a Crashért mint Bourroughs-átiratáért, a Meztelen ebédért. Kábítószeres víziókat filmre vinni ingoványos talaj, kétes esélyű vállalkozás, az Easy Riderben is a temetői trip volt a legcikibb. Jó, hogy megvan filmen most már teljes egészében a Félelem és reszketés..., de akkor jön be igazán, ha elolvassuk a könyvet.

 

/Vágvölgyi B. András Filmvilág, 1991./01./

 

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.
És mekkorát tévedtünk Kristóf Attila megítélésében!
Kristóf Attila ugyanis tökéletesen elvesztette minden maradék erkölcsi és politikai tisztánlátását is.
A jeles publicista lapjának múlt csütörtöki számában - miután éles kirohanást intézett a bulvársajtó, eme "általában baloldali jelenség" ellen - afölötti kéjes örömének adott hangot, hogy a Postabank megszüntette a Kurírt.
Nem csak arról van itt szó, hogy Kristóf Attilának vacsorára kenyeret, sört, tizenöt deka lókolbászt, autójába benzint, Kristóf Attila családjának karácsonyi ajándékot éppúgy a Postabank és az adófizetők vettek, mint a felszámolt Kurír újságíróinak. És nem is csak arról, hogy Kristóf Attila nem érti: az előző kormány (és most mindegy, hogy milyen számításokból, és hogy ez maga a kormány volt-e vagy csak Princz Gábor, a Postabank médiabirodalmának létrehozója) úgy óhajtotta a vélemények sokszínűségét érvényesíteni, valamint a szabad tájékozódáshoz való jogot szélesíteni, hogy baloldali és jobboldali, az akkori kormánnyal rokonszenvező és azzal vitában álló lapok cechjét is állta. (Ezt a helyzetet szerencsésnek épp nem tartanánk, de a kormány és az ellenzék valaminő csekély konszenzusára épülő demokráciáktól teljesen idegennek sem.) És nem is arról van szó, hogy Kristóf Attila önnön "kultúrszolgálatától" megrészegülve a Kurír volt olvasóit is leállatozta.
Inkább arra szomorú példa Kristóf Attila esete, hogy a hatalommal való maradéktalan azonosulás, az egyéniség tökéletes feladása egy olyan korban, amely ezt nem követeli meg, milyen szánalmas eredményre tud vezetni.
Hogy még a seggnyaláshoz is kell bizonyos tartás, különben az sem ér semmit.

/MaNcs, X.évfolyam 41. szám 1998.10.08./

A decemberben parlament elé kerülő, a médiaszolgáltatásokról és a kommunikációról szóló törvénytervezet totális ellenőrzést biztosítana a Médiatanácsnak, és rajta keresztül a kormányzatnak az elektronikus, internetes és nyomtatott sajtó felett.
Ezzel Magyarországon 2011. január 1-jén megszűnne a sajtószabadság.
Vele együtt lehetetlenülne el a vélemény és a szólás szabadsága is.
Tiltakozom, és követelem a törvénytervezet visszavonását!

 PRO ÉS KONTRA
(a 2003. január 16-án sugárzott műsor teljes szövege)

Elek István: A Pró és Kontra mai beszélgetésében beszélgetőtársam Vágvölgyi B. András publicista, közíró, filmes… és sok mindent sorolhatnék. Rövid életrajzodat átfutottam, ugye emlékezetes pillanata volt az életednek, hogy Nagy Imre újratemetésekor sajtófőnök voltál, hosszú időn át a Magyar Narancs első korszakában a Magyar Narancs főszerkesztője. De nem ezért vagy te most itt, hanem azért, merthogy a közelmúltban volt egy igen nagy feltűnést keltő dolgozatod. Bárha az ember figyelte a te korábbi dolgozataidat, akkor olyan nagy meglepetés nem érte. Mindenesetre engem, aki mániákusan igyekszem szót érteni a különféle, tőlem távoli irányzatok képviselőivel is, izgatott ez a dolog, hogy próbáljuk értelmezni, milyen szellemi pozíció, stiláris közírói elképzelés, egyebek van a dolgozat mögött. Változatlanul azt állítom – sokszor elmondtam már ilyen vitákban – elképesztő túlzásnak tűnik az, ahogyan te az Orbán-korszakról beszélsz, ahogyan a konzervatív irányzatok képviselőiről beszélsz. Ez részben ugye stílusjegyek kérdése, de hát itt nagyon kemény tartalmi állítások is vannak, hogy másról ne beszéljek, azt mondod, hogy bukásukkal, mármint az Orbán-kormány bukásával attól menekültünk meg, hogy az 1989-ben kialakított rendszerváltás radikálisan új pályát vegyen. Aztán van itt szó arról, hogy balkáni politikát képviselt, s a többi. Szóval: mi a fogalmilag pontosabban megragadható lényege ennek az állításnak? Miképp lehet egy magát nyilván mértékadónak, vagy legalábbis figyelembe veendőnek gondoló embernek mondania, odavágnia ilyen mondatokat?

Vágvölgyi B. András: Nem értem egész pontosan, amit mondasz, mert – az elején hadd pontosítsak, tehát én nem tartom magam közírónak. Publicistának, vagy újságírónak nagyon szívesen, de a közíró kifejezést nem szeretem, ez egy stiláris kérdés, félre is tehetjük. Azt, hogy én mit gondolok az 1998 és 2002 közötti időszakról, többször megírtam. Nekem nagy problémám van a magyar jobboldallal általában. Nem vagyok kimondottan baloldali, liberális gondolkodásúnak tartom magamat, az a problémám, hogy a 88-89-ben megszülető magyar jobboldal soha nem tudott élesen határt vonni a szélsőjobb és a jobbközép között. Tehát, ha emlékszel rá, mondjuk Chirac elnök volt a legkeményebb ellenfele Le Pennek Franciaországban, még olyan, mondjuk így, hogy a jobbközépen belül a szélsőségesebbek felé nyitott a politikusok, Németországban Strauss is, inkább külföldön találkozgatott szélsőjobboldali elemekkel, míg Magyarországon ezt sajnos ugye nem sikerült soha, hát elég pontosan lehatárolni. Ezekben te egyébként ellenpélda vagy, meg hát lehet sorolni néhány ellenpéldát, de nem túl sokat. Na, most én azt gondolom, hogy …

Elek István: Hát nem ez történt meg azzal, hogy a MIÉP önállósította magát, hogy az az egybeszövődöttség, ami az MDF-ben, abban az időszakban még látható volt, az MDF elkülönült, mint nyugati típusú konzervatív párt, és aztán a MIÉP pedig elment egy radikális irányba.

Vágvölgyi B. András: Meg kell mondanom, hogy én most roppant mód drukkolok az MDF-nek. Én roppant mód szeretném azt, hogyha volna egy olyan jobbközép párt Magyarországon, amelyik partner tudna lenni, és politikai párbeszédet lehetne folytatni vele.

Elek István: A Fidesz nem ilyen?

Vágvölgyi B. András: A Fideszt nem ilyennek látom, három okból. Az egyik az egy 98-as ok, tehát 98-ban úgy tűnt, hogy a hatalom akarása fontosabb volt a közjó akarásánál, és hát ugye megszületett a koalíció és megalakult az Orbán–Torgyán kormány. Torgyán József egy színes figurája volt a magyar közéletnek, másrészt azért ez több százmilliárd forintjába és a magyar mezőgazdaság tönkretételébe került. Tehát azt gondolom, hogy ez egy igen problematikus…

Elek István: Olyan könnyedén odaveted megint ezt a több százmilliárdot, de ezt senki nem mutatta még ki.

Vágvölgyi B. András: Agrárszakértők írásaira támaszkodom, illetve azokat olvasom. Olyan emberekét, akik ezekhez értenek. Én nem értek hozzá, de mindenki elmondja, hogy azok a minisztériumok, amelyek a Kisgazda Párt alá kerültek, a Honvédelmi Minisztérium, a Környezetvédelmi Minisztérium és Vidékfejlesztési- és Földművelésügyi Minisztérium, hát ezek igen lerobbant állapotban kerültek ki onnan. Ez ára volt annak, hogy meglegyen a parlamenti többség.

Elek István: Minden koalícióalkotás esetén erről van szó. A nagyobb párt, ha nem szerez elég mandátumot, akkor bizony kompromisszumot kell kötni és ahhoz, hogy kormányozni tudjon, a saját legfontosabb törekvéseit érvényesíteni tudja, hát valamit oda kell adnia. Most ez még önmagában nem magyarázat arra, amit a Fideszre mondasz. Mi köze ennek ahhoz, hogy nem lehet méltányolni az a törekvést, hogy egy nyugati típusú, különféle értékelemeket összekapcsoló konzervatív alakulatot hozzon létre?

Vágvölgyi B. András: Jó, de hát, szóval itt az történt, hogy elfogadta a Kisgazda Pártot, amelyik Kisgazda Párt nem volt egy nyugati típusú és európai képződmény.

Elek István: Attól még a párt egy önálló párt. Koalíciót kötöttek, abban kötöttek egyezséget, annak volt egy munkamegosztása, következménye.

Vágvölgyi B. András: Világos, de én azt gondolom, hogy túl nagy árat kellett az országnak fizetnie azért, hogy megszülethessen ez a koalíció. Nekem ez a véleményem erről. A másik, hogy a négy éves időszak alatt, te is itt éltél ebben az országban, én is itt éltem ebben az országban, nagyon, tehát volt egyfajta olyan genetikailag mesterséges beavatkozás a társadalmi struktúrába, ami nem biztos, hogy egészséges volt. Mert eddig az volt, szlogen szinten, hogy a megalvadt struktúrák felszámolása és hát ezzel szemben egy ilyen alternatív tulajdonosi rétegnek a felépítése.

Elek István: Jó, de nem ezt hirdették meg a választási kampányban? Ezért mondták-e ki azt a szlogent, hogy a rendszerváltásnál kevesebbet, kormányváltásnál többet, ezzel próbálták jelezni ezt a bizonyos programot, hogy fontos elemeken kell kiigazítani azt a folyamatot, ami addig tartott. Ha erre kap felhatalmazást a polgároktól, akkor nem demokratikus-e, hogyha ennek jegyében kormányoz?

Vágvölgyi B. András: Nem vagyok biztos benne, hogy erre kapta a felhatalmazást. Szerintem nem erre kapta a felhatalmazást, szerintem a Fidesz arra kapta a felhatalmazást, hogy ugye akkor is viszonylag minimális, most nem emlékszem már vissza a 98-as eredményekre, viszonylag minimális különbséggel győzött ugye a Torgyán által történelminek minősített 80 visszalépés, vagy nyolcvanvalahány helyen való visszalépésről. Megszületett a Fidesz- Kisgazda koalíció, ami hát én, de te is magad jól tudod egészen addig, míg a Fideszben nem történt meg a jobboldali fordulat én elég közel álltam a Fideszhez.

Elek István: Igen ezt nem is említettem, hogy Fidesz tag is voltál valamikor.

Vágvölgyi B. András: Így igaz, sőt voltam tanácsadója is a választmánynak. Én a jobboldali fordulattal nem értettem egyet, ezért is távolodtam el a Fidesztől. Ezek után, nem tudtam, ezt egy pragmatikus fordulatnak, tehát még a jobboldali fordulatra azt lehetett mondani, hogy ez egy ilyen pragmatikus dolog. Tehát, hogy a mondjuk azt, hogy a baloldalon, vagy a liberális térfélen az SZDSZ-nél erősebbnek mutatkozott, mint a Fidesz. Ott egy jobboldali pozíciót a Fidesz nem tudott betölteni, ez kiderült. Viszont az, hogy hát ugye, a korai Fidesznek az egyik fő céltáblája a Kisgazdapárt volt, na, most ezek után, a Kisgazdákkal kötni egy koalíciót, majd pedig hát tényleg egy ilyen nagyon komoly veszteségeket okozó dolgot, tárcákat odaadni nekik, én azt gondolom, hogy ez hiba volt. És hát a másik borzasztó fontos hibát pedig abban látom, hogy tehát ez a mesterséges társadalom átalakítás. Na, most ebben ráadásul benne volt az, hogy ezt az egészet egyfajta ilyen, ha durván akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a rendszerré szerveződött korrupció által való felemelés volt ez a dolog. Hogyha finomabban, akkor pedig hát a joghézagoknak a mindenáron való keresése, és azoknak az azokba való benyomulás volt a Fidesz taktikája.

Elek István: Még ennél is keményebbeket írsz ebben a szövegben. És többek között azt mondod, hogy: „

A jövő szempontjából a fidexizmus visszatérte nagyobb veszély, mint a kádárizmus visszatérte.” Hogy kell ezt érteni?

Vágvölgyi B. András: Azt gondolom, hogyha az MSZP-t nézzük, az MSZP az, azt gondolom én távolról, messziről, ahogyan én látom, hogy az MSZP már egyre távolabb került attól, hogy egy ilyen kádárista párt, vagy egy utódpárt legyen. Tehát én látok ott pozitív jeleket, pozitív dolgokat arra vonatkozólag, hogy megindulnak a szociáldemokratizálódás irányába. És a másik kérdése az pedig egész egyszerűen demográfiai. Magam is döbbenten olvastam valahol egy demográfiai felmérést, hogy azok közül az emberek közül, akik a 90-es választásokon szavaztak, azok közül másfél millióan meghaltak 2002-re. Hát persze ez teljesen logikus egy emberi élet mondjuk 70 év és hát 12 év alatt ugye, hogy egy 10 milliós országból másfél milliónyi ember meghal és másfél milliónyi új választó lép be. Ez persze logikus, de azt gondolom, hogy hát azok, akik valóban érintettek, akik résztvevői voltak a kádárizmusnak, főleg hát ugye a kezdeti véres diktatúrális korszakára gondolok, azok közül egyre kevesebben vannak közöttünk, vagy egyre kevesebben aktívak. Míg azt gondolom, hogy a Fidesz középkorú férfiak társasága, hát ugye hosszan együtt kell ezzel élni, én nagyon bízom abban, hogy itt változás fog történni a Fidesz politikájában és egy olyan típusú jobboldallá fog válni, amelyik nem ezeket az eszközöket alkalmazza, mint amit kormányon alkalmazott 98 és 2002 között.

Elek István: Politológusok, tekintélyes elemzők mikor azt a kormányzati módszert, stílust leírták, amelyet Orbán Viktor kormánya képviselt mondjuk Körösényi Andrásra gondolok például, akkor nagyon világosan, pontos fogalmakkal azt mondták, hogy itt voltaképpen kétségtelen, másfajta kormányzati magatartásról van szó, de ez az érvényes törvények keretein belüli kormányfői szerepértelmezés kérdése. Azzal a kritikával szemben, amit voltaképp te is képviselsz, hogy itten Balkán felé viszi el, hogy itten új permanens forradalmat akar. Ilyesmit is írsz, hogy örökös forradalmat akar meghirdetni, vagy ha hatalmon marad, akkor ez következne, radikális társadalom átalakító programot, s a többi. Szóval, hogyha az ember elfogadja a Körösényi-féle elemzést, akkor persze mondhatja azt, hogy ez nekem nem tetszett, nekem egy másik rokonszenvesebb, de valószínűleg könnyebb a másik oldalon ezt a politikát támogatókkal szót érteni, minthogyha azt olvassák tőled, hogy a kádárizmus visszatérte kisebb veszély.

Vágvölgyi B. András: Hát, mivelhogy az nem létezik már, mint olyan.

Elek István: Idézem, azt mondod: „ A teendő a romeltakarítás, a rendszerváltás, és a magyar demokrácia újjáépítése.” Mondod egy demokratikus kormányzat négy éve után. Akkor ezek szerint romokat teremtett, rombolta a demokráciát, s a többi?

Vágvölgyi B. András: Azt gondolom, hogy elsősorban a demokráciához való szociálpszichológiai viszonyt tekintetében a Fidesz maradandó károsodásokat okozott a magyar demokráciának, az embereknek hát a politikai elit, a politikusi foglalkozással szembeni nézetrendszerét erősen befolyásolta az, ahogy a Fideszes politikusok viselkedtek. Én egyszer egy korábbi, jóval korábbi írásomban a Beszélőben 99 elején azt írtam, hogy Orbán Viktor legnagyobb hibája talán az, hogy a saját viselkedésmódját, a saját magatartási stílusát, azt tulajdonképpen normává teszi, követendővé teszi, alacsonyabb beosztású fideszes politikusok esetében is. Így aztán eljutottunk mondjuk a 30 ezer Orbán Viktor országához polgármesteri szinteken, kisebb hivatali szinteken, s a többi. Mindenhol olyan embereket lehetett találni, akiknek a stílusába belekerült valamilyen…

Elek István: Mi az, hogy normává teszi? Hát, ha én nézem a Big Brother szereplőit, akkor ugyanez történik, hogy nyilvánosság előtt szerepel valaki, hát vagy hat, vagy nem hat. Normává teszi magát, mondhatom úgy…

Vágvölgyi B. András: És most nem úgy viselkedsz, mint Zsanett, vagy hat rád mondjuk, mit tudom én Szabi, vagy Majka? Ezt viccesnek tartom, ne haragudjál. De én nem azt gondolom, hogy, nem hiszem, hogy körlevél ment volna arról, hogy így kell viselkedni, de természetesen mintaadó személyiségként Orbán Viktor egyébként hát nagyon erős, kemény személyiség – valamikor ismertem őt – hát nem gondolom azt, hogy neki különösebben ezt így elő kellett volna írnia. Egész egyszerűen így hatott, de azt gondolom, hogy ez a hatás ez nem volt pozitív. Azt gondolom, hogy ez egy negatív hatás volt, autoriter elemeket épített be egy csomó politikus viselkedésébe, azt gondolom, hogy ez roppant helytelen volt.

Elek István: Ebben a dolgozatodban volt az a mondat, amit annyiszor idéznek, hogy Orbán Viktor a politikai gecizmus oltárképén a főalak?

Vágvölgyi B. András: Azt hiszem ez volt az. Igen.

Elek István: Szóval az ilyen mondatokra gondolok én. Hát ez nyilván már a szélsőségnek a csúcsa vagy a stiláris radikalizmusnak a felülmúlhatatlan példája. De, mondjuk egy ilyet olvasva azt mondja a másik oldalon a közügyeket figyelő, hogy elmész te a …, vagy azt mondja, hogy ez elmefogyatékos, vagy nem tudom én mi, mit akar ez. Mit szólsz te erre a kritikára?

Vágvölgyi B. András: Nézd, én most a te lapodat nem ismerem annyira, de néha olvasom a Magyar Nemzetet, hát, amit a Magyar Nemzetben olvasok, az ennél azért sokkal súlyosabb és sokkal komolyabb. Ráadásul az minden nap van, én nem írok minden nap cikket. Én mondjuk az elmúlt négy évben, és még ha ezt a fél évet is, hogyha hozzá tesszük, szerintem mondjuk öt cikket írtam a Fidesz kormányzásáról.

Elek István: Főszerkesztőként a Narancs stílusának kialakításában valószínűleg komoly szereped volt.

Vágvölgyi B. András: 98 után nem voltam főszerkesztő! Persze, és ez egy vállalt dolog is volt, rendszerváltás előtt azt gondoltuk, hogy a magyar sajtó nyelvben az kimondottan szürke, dohos, papírízű nyelvezet volt, mi azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen a – nevezzük így, hogy a – flaszter nyelv, vagy a szleng beemelésével hát megpróbáljuk ezt egy kicsit felélénkíteni. És azt hiszem, hogy ez sikerült is, mert nagyon sok helyen látjuk azt, hogy ennek lettek követői. Én örülök ennek egyébként. Én azt gondolom, hogy a stiláris elemek, akár ez a radikális megfogalmazás is pontosabbá tud tenni szövegeket, mint hogyha szóval borzasztó módon körül volna írva a dolog. Tehát, igen, hogyha ez a kérdésed, az a válaszom rá, hogy valóban nyilván, hogy a Magyar Narancs stílusának kialakítása, számos más emberrel együtt egyébként, nekem is volt némi hatásom.

Elek István: Ebből a szövegedből, és másokból is úgy érzem, hogy valahogyan abból kiindulva, hogy egy generációt alkottatok valamikor te és a mai Fideszes vezérkar, hogy ebből arra következtetsz, hogy akik eltérnek attól, ahogy te látod a világot, vagy nem arra megy a gondolkodásuk alakulása, akkor ennek a magyarázata valamilyen elfogadhatatlan hatalmi szempont, irracionalitás, nem tudom mi. Szóval mi értelme van azt gondolni, hogy egy nemzedékhez tartozó emberek 10 év eltelte, 20 év eltelte után is csak egy felé mehettek. Szóval itt van neked ez a mondatod például: „Láttam a nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Őrületet láttam, nemzedékem magas polcokra jutott egyedeit is, de hogy ők lettek volna a legjobb elmék, azt cáfolni vagyok kénytelen.” És akkor ostorozod, hogy politikájuk tehetségtelen, s a többi.

Vágvölgyi B. András: De ismered a verset, amelyikből ez származik?

Elek István: Hogyne.

Vágvölgyi B. András: Jól van akkor, azért ez megnyugtat. Tehát, hogy Ginsberg Üvöltés című versének szövegalluziójával állunk itten szembe. Na, most én nem gondolom azt, hogy egy fele kellene menni. Én nem gondolom azt, hogy csak egyféle igazság létezhet. Én azt gondolom, hogy mindenkinek van személyre szabott útja, sorsa, igazsága, s a többi. Tehát ezzel nekem nincsen problémám. Amiért én eljöttem, Pista, a te műsorodba, az azért van, mert látom, hogy te teszel néha kísérleteket arra, hogy megpróbáljad megérteni a másik oldalt is. A Fidesz viszont annak idején 98-ban nem csinált mást, mint épített egy falat, vagy hát, ahogy itt most szokás, egyébként elég lapidárisan fogalmazni, ásott egy mély árkot. Még hogy nincs átjárás e között a két oldal között. Én örülnék neki, hogyha volna, de úgy tűnik, hogy ez egy…

Elek István: Ez egy jó kérdés, látod, most olvastam éppen Medgyessy Péternek a 168 órában Mester Ákosnak írott szövegét, úgy kezdődik, hogy: „Az igazi hatalomnak”. Arra akar célozni, hogy ilyen címeken írt Mester Ákos a mindenkori kormányfőnek, megszólítom a hatalmat, tanácsot adok neki. Ő meg most mondja, hogy: „ A közvélemény az igazi hatalom, tehát ti lapcsinálók, újságírók, s a többi vagytok az igazi hatalom.” Én meg azt mondom, hogy ha már itt tartunk, az árokásásnál, akkor csak a politikusok felelősek ezért? Nekem újra, meg újra az az érzésem, sokszor azt mondom, hogy talán az értelmiségi holdudvarok nagyobb felelősséggel rendelkeznek.

Vágvölgyi B. András: Nyilván a sajtónak is van ebben felelőssége, nyilván voltak olyan dolgok, amiket, mondjuk azt, hogy az az oldal, amit én képviselek, meg mondjuk 92 előtt a Fidesz is képviselt, meg a Magyar Narancs is képviselt, azt túlreagálta. Nekem ebben bűntudatom nincsen, de azt, hogy olykor hibáztunk, azt elfogadom, elképzelhetőnek tartom. Ezzel együtt szerintem, ami itt ebben az országban eléggé borzasztó lett, az ugye, amit az elején beszéltünk, tehát hogy a jobbközép soha nem tudott határt vonni a szélsőjobbal, mindig volt valami egymásra kacsintgatás, mindig kellett az a négyszázaléknyi MIÉP szavazó. Tehát mindig szükség volt arra, hogy a radikális jobboldal is megjelenjen a választók közül. Míg például, hát mondjuk a szélsőballal, mondjuk azt, hogy a balliberalizmus,vagy a, de akár még az MSZP is, hát…

Elek István: Szövetséget kötött a munkáspárttal.

Vágvölgyi B. András: Mikor is?

Elek István: Hát többször. Még most is fölszólította, jó néhány helyen.

Vágvölgyi B. András: Én erről nem tudok.

Elek István: Tárgyalásokat folytattak együttműködésről

Vágvölgyi B. András: Énnekem a Munkáspárt kívül esik az érdeklődési körömön, de szóval a Munkáspárt, mint olyan, nem jelent veszélyt a magyar demokráciának. Leginkább ortodox kommunisták, ortodox kommunista nyugdíjasok szövetségének látom én ezt a dolgot.

Elek István: És van olyan erős szélsőjobb, ami veszélyt jelent? Volt az elmúlt 12 évben?

Vágvölgyi B. András: Azt gondolom, hogy igen.

Elek István: Minden választási szituációban ezt a rémképet festette nagy erővel az a balliberális szellemi holdudvar, aminek te is prominens szereplője voltál.

Vágvölgyi B. András: Köszönöm szépen.

Elek István: Minden alkalommal bebizonyosodott, hogy eltúlozták ezt a dolgot.

Vágvölgyi B. András: Hát nézd, amikor tavaly, tehát 2001-ben időközi választás volt Dabason, akkor ugye emlékszünk rá, hogy volt egy Franka Tibor nevű jelölt. Hogyha elolvasol egy Franka írást, akkor ahhoz képest az Ébredő Magyarok különböző lapjai hát tényleg gyermekmesék. Tehát emlékezünk ugye a budakalászi választási beszédére. Na, most ez az ember Dabason az időközi választáson 13 százalékot kapott. 13 százalékot kapott egy Pest megyei kisvárosban, vagy nagyközségben nem tudom, hogy mi a besorolása Dabasnak. A lényeg az, hogy azt gondolom, hogy ez egy valós veszély volt, lehetett attól tartani, hogy a szélsőjobb olyan pozíciókat ér el, amik hát ugye Magyarországot jelentősen visszavetnék. Ez még önmagában nem lett volna egyébként akkora probléma, hogyha a Fidesz nem lett volna hajlandó arra, hogy koalíciót kössön ezzel is, mint ahogyan hajlandó volt arra is, hogy a Torgyánékkal koalíciót kössön.

Elek István: Minden politikus, amikor erre rákérdeztek, azt mondta, nem akarunk, de minden választópolgárra szükségünk van, és hogy visszatérjek egy vitára: ez nem Nyugat Európa.

Vágvölgyi B. András: István, te is tudod, hogy a kommunikáció az egy dolog, a politikusok mondanak különböző kijelentéseket, és utána pedig, ami nincs kimondva, ami a ráutaló magatartás, az pedig teljesen más irányba mutat. Azt gondolom, hogy a Fidesznél azért ez sokkal inkább ráutaló…

Elek István: Itt van egy másik érdekes probléma, hogy amikor jobboldali kormány van éppen, és jön a következő választás, akkor elterjed, elterjedt 94-ben is, amikor Boross volt a miniszterelnök, és most állítólag, én most hallom, vagy most olvasom először a te szövegedben, hogy: „megint különböző erőszakos lehetőségekről terjedt a szóbeszéd” mondod a választás idejére célozva. „Alkotmányjogászok vizsgálták a választás második fordulója elhalasztásának, szükségállapot bevezetésének objektív feltételeit, riogatások kaptak szárnyra.” Honnan veszed te ezeket?

Vágvölgyi B. András: Ezekre emlékszem, erre az időszakra. Onnan veszem, hogy ez konkrétan mindennapos beszédtéma volt a Testnevelési Egyetemen elhangzott Orbán beszéd után.

Elek István: Miért, mi volt abban a beszédben, ami rémisztő volt?

Vágvölgyi B. András: Nem is az Orbán beszédben volt a rémisztőség, hanem az, hogy ilyen népvezéri attitűd elkezdődött. Ugye hát egy ilyen tömeggyűlésekkel, tömegtüntetésekkel, ugye megingott a választások első fordulójában az orbáni hatalom, amire nem számítottak. Mindenki arra számított, hogy ezt a választást simán meg fogják…

Elek István: Közvélemény-kutatók is azt mondták, hogy 4-5-6 százalékkal vezet.

Vágvölgyi B. András: Igen, hogy simán meg fogja nyerni a Fidesz. Hát nem ez történt. Feltehetően nem volt jó a kampánystratégia, feltehetően nem voltak jók az üzenetek, feltehetően jobb volt az ellenzék stratégiája, az akkori ellenzéké. A lényeg az, hogy valóban elterjedtek ilyenek, azt nem írom, hogy ennek lett volna bármilyen alapja. Az, hogy terjedt szóbeszéd, az ténykérdés.

Elek István: Jó hát most nem írod, viszont 94-ben is arról lehetett olvasni, hogy terjed, hogy hát tán arra gondolnak, hogy mégsem lesznek itt szabad választások. Miért mindig ilyenkor jön ez elő? Nem éppen fordítva lenne logikus? Végül is a baloldali pártok örökösei, ha kormányoznak, akkor az embernek alaposabb oka lenne félni, mert ezek már tényleg bemutatták ezt korábban.

Vágvölgyi B. András: Jobboldali kormányok háborúba vitték az országot, jobboldali kormányok alatt kiirtottak 600 ezer magyar állampolgárt gázkamrában, hát egy csomó mindent lehet mondani, ami jobboldali kormányok alatt történt, ami hát szerintem még súlyosabb, de most tekintsünk el ettől. Tehát én azt gondolom, hogy a Boross-kormány, amikor is leváltásra került, akkor végül is teljesen normálisan zajlott a hatalomátvétel, ha én erre jól emlékszem, a Horn-Kuncze kormány végével megint csak zökkenőmentesen zajlott a hatalomátvétel. Most viszont nem zajlott zökkenőmentesen a hatalomátvétel, most viszont rengeteg pénzt kell még az utolsó időszakban teljesen, hát hogy is mondjam, tehát civilizált kormányra nem jellemző módon még az utolsó pillanatokban költségvetési pénzekből rengeteget kinyomtak a klientúrának. Folyamatosan zajlott a választási eredményeknek a megkérdőjelezése, holott hát, ha valaki tud csalni a választáson, az nyilván a kormányoldal és nem az ellenzék. És azért ne felejtsük el, hogy ez zajlott az Erzsébet-híd lezárásnál, így június 4-e volt az, ha jól emlékszem. Tulajdonképpen egészen addig egy ilyen bizonytalan időszak volt, állandóan ilyen utcai felfordulásoktól kellett tartani.

Elek István: Hangulatról lehet beszélni, a csalódottságról, elkeseredettségről, ebből adódó feszültségekről a jobboldali közösségben, na de materiális tényekben nem igazolható szerintem, hogy a hatalomátadás probléma lett volna. Ugyanúgy elismerték a vereséget, átadták a kormányzást.

Vágvölgyi B. András: Hát igen, csak hát mondom az a rengeteg pénz, amit már ilyenkor már nem illik…

Elek István: Igen, csak hát ugye a Medgyessy-kormány, a kormányt alakító politikai pártok a kampányban legerősebb üzenetükkel azt mondták, hogy a legfontosabb dolgokat mi visszük tovább. És nem igaz az a vád, amit az Orbánék mondanak, hogy valami radikálisan mást akarunk itt szociálpolitikában, családtámogatásban, s a többi csinálni, hát mondhatta ugye az Orbán, hogyha úgyis ezt ígértétek, hát akkor folytassátok. Szóval itt megint kormányzati stílusról, módszerekről vitatkozunk, de a törvények lehetővé tesznek egy ilyen kormányzati átadást is, meg egy más milyet is.

Vágvölgyi B. András: Nagyon sajnálatos, hogy Magyarországon még nem alakult ki ennek egy, a nyugati demokráciára jellemző olyan erős szokásjoga, hogy ne lett volna lehetősége az Orbán-kormánynak ezeket végrehajtani. Tehát te azt mondod, visszatérve az előzőre, azt hiszem, most már, hogy az időnk végére járunk, hogy te azt mondod, hogy úgy is lehet kormányozni, ahogy az Orbán-kormány kormányzott. Én meg azt mondom, hogy így is lehet írni, ahogy én szoktam írni, és lehet az embernek reálisan olyan véleménye, amiket én itt megírtam. Nem voltam lelkes az Orbán-kormány négy évével, és főleg azért nem voltam lelkes egyébiránt, mivel hogy a Fidesz szűkebb kabinetjének egy jó pár tagját régebben jól ismertem és nagy csalódás volt nekem ez a politikai pálfordulás, illetve, a lehetőségeknek ilyen módon való kihasználása, ami ők végeztek. Én nagyon remélem azt, hogy okulva a hatalomból, és okulva az újabb ellenzékiségből, ebből még ki tudnak lépni. Adok erre esélyt, de nem túl nagyot.

Elek István: Biztos ki tudnak lépni, de valószínűleg nem azt akarják majd képviselni, amit te szeretnél.

Vágvölgyi B. András: Én nem is feltételezem, ne képviseljék. Van, aki engem képviseljen, tehát engem ne képviseljenek, én azt szeretném, hogyha ezeket a – nevezzük így – a demokrácia gyermekbetegségére utaló jeleket levetnék.

Elek István: A jobboldali közönség meg azt szeretné, hogyha te méltányosabb hangon bírálnád őket, de hát ez valószínűleg hosszú ideig tartani fog közöttük, közöttünk. Köszönöm szépen, hogy itt voltál, nézőinknek a figyelmet. A mai beszélgetésünk rövidített változatát a következő heti Heti Válaszban olvashatják.

 /gondola.hu, 2003. január 20./

A kelet-európai közélet mai megföllebbezhetetlen dogmája: az utókommunista új demokráciáknak be kell iratkozniuk a NATO-ba és az EU-ba. Ez jó kis dogma, különösen amíg nem vesznek föl bennünket. Addig is visszatart bennünket a remény a török-görög típusú idiótaságoktól, ami tiszta haszon. Néha az a benyomása az embernek, jó lenne, ha alaposan elhúznák a nyugatiak ezt a procedúrát - mint egyetemi oktató, jól tudom, milyen illedelmesek a vizsgára váró diákok, néha még a hajukat is megmossák. Öröm nézni, mennyire javítja néhány szomszédunk modorát az európai mézesmadzag: ha ez így megy tovább, itt-ott fölhagynak majd a protestánsok és a melegek hatósági páholásával, és ideig-óráig talán még a poszt-KGB is elül.
De persze a kelet-európai közvéleménynek halvány fogalma sincs az Európai Unió mibenlétéről - néhány banális gazdasági vita (például a mezőgazdasági támogatások) kivételével -, miközben minden félnadrág a nem létező "európai normákról" szaval.
Az utópiás radikalizmus 1989-i halála talán csak az igazi nagyszabású avant-garde ideológiákra volt érvényes: a világnézeti radikalizmus, ha tompítottabban is, tovább él. Ma három fő formájával találkozhatni: az egyik az iszlám integrizmus, a másik a radikális feminizmus, a harmadik az európai föderalizmus.
Mindhárom a forradalmi szocializmus örököse. (Senkit ne tévesszen meg az iszlám integristák "középkori" retorikája: az afgán tálibok Pol Pot - tehát végső soron Rousseau és Babeuf - utódai, nem Mohamed próféta unokái. Shiva Naipaul kimutatta, hogy az amerikai nagykövetséget megostromló, túszszedő iráni síita diákforradalmárok majd mind Berkeleybe jártak korábban; az algériai FIS/GIA kiáltványaiból 1968, a Vörös Nanterre hangja szól. Ha meg akarják érteni a mai Szudánt, E. P. Thompson és Peter Ackroyd Blake-könyveit tessék olvasni, Christopher Hill írásait a forradalmi-nonkonformista disszenterekről a XVI-VII. században, meg Kolakowski régi művét a németalföldi keresztyén radikálisokról: Chrétiens sans église.) Mindháromnak van félig-meddig tudatos rejtett programja (hidden agenda).
Mindhárom a hetvenes évek egycélú polgárjogi mozgalmainak (single-issue movements, Bürgerinitiativen) technikáját követi - akár a burkoltan kommunistabarát, rossz emlékű ún. "békemozgalom" a cirkálórakéták telepítése ellen a néhai Nyugat-Németországban -: húzz ki egy szálat a gombolyagból, szétbomlik az egész. De ne beszélj a gombolyagról (például a demokráciáról), mert azt még kedveli az elvakult, manipulált haladó kispolgár. Egy másik előd: a "népfront" föltalálója, Willi Münzenberg, a német bolsevik sajtócézár, a Komintern ügynöke, majd áldozata, a Barna könyvek fantáziadús antifasizmusának atyja, aki Hitler ellen agitálva Sztálinnak szerzett híveket a Rolland- és Barbusse-féle "hasznos hülyéktől" az olyan fanatikusokig, mint Sir Anthony Blunt, a királynő képeinek őre, udvari kamarás, nagyszerű művészettörténész, minden idők legjobb szovjet ügynöke, a friend of Dorothy. Csak a mostaniak mögött nincs világméretű üdvterv, habár számos magát antiimperialistának képzelő tiers-mondiste ("harmadikvilágista") az új keleti zsarnokságok néha öntudatlan kiszolgálója; így lett Garaudyból - Garaudy.
A mai radikalizmus radikalizmusa persze csekélyebb, mint 1917-1923 millenarizmusáé. A maiak is le akarják bontani a "burzsoá osztályállamot", de - az új iszlám részleges kivételével (Iránban van valami őrült kvázi-demokratikus mittudomén) - valamelyest kooperálnak a liberális demokráciákkal ("hosszú menetelés az intézményeken keresztül", esmeg 1968). Nem támadnak frontálisan, nem akarják betiltani mondjuk a magántulajdont és a parlamentarizmust, csak az emberi természetet óhajtják megreformálni (feministák, zöldek, muszlimok): ez a radikális forradalom legfontosabb jegye. A technikai részletek mellékesek (Iránban forradalom volt, Afganisztánban és Szudánban polgárháború, Algériában a FIS a demokratikus választásokat nyerte meg, az amerikai feministák a bírói út, az ún. "civil társadalom" [?] és az oktatási propaganda módszereit használják stb.).
Az iszlám forradalomnak a fiatal kommunista pártokéra emlékeztető fantasztikus sikersorozata jellegében félreismerhetetlen: egyszerre erkölcsi-politikai forradalom ez és megtérésre való fölszólítás. Innen a radikális iszlám hatalmas varázsa és óriási társadalomszervező ereje. Ezért tud hierarchikus erőszakszervezetek nélkül is konform-uniform viselkedést kikényszeríteni, leküzdeni a bűnözést és a kábítószer-élvezetet, a politikai anarchiát: a korbács és a csador inkább csak szimbólum, nincs mögötte (még) Cseka vagy inkvizíció.
A feminizmus a férfi-nő kapcsolatot alakította át alighanem örökre. Ez több, mint amennyit hetven év kommunista államosítása elért (no és bizonyára hasznosabb is: remélhetőleg), pedig nem volt mögötte a KB, a PB és a KEB, sem a Szent Szinódus. Az ezredéves szexuális hiedelem- és szokásrendszer módosulása, a patriarkális családkép eredményes szubverziója, a romantikus szerelemmítosz eltiprása, a "sisterhood" érzékenységének bevetésével a női erotika gyökeres átértelmezése (ma nincs film két nő kölcsönös vágyteli megrezzenésének epizódja nélkül, még a hindu tömegmoziban sem): ez mindenki életét megváltoztatja, szemben a női szavazati joggal, amelynek nem nagyon volt (kezdetben) látható hatása, vö. Pierre Rosanvallon kutatásaival az általános szavazójogról. Aki a közeljövőre kíváncsi, Katharine MacKinnont és Hélene Cixoust olvasson - ahogy 1968-ban jól tette volna, ha ismeri Blochot, Benjamint és Adornót, bár nem ők voltak a címlapon, hanem Marcuse, Cohn-Bendit, Geismar és Dutschke.
Az európai föderalizmus persze nem Rousseau, hanem Kant és a Varázsfuvola (közelebbről: Sarastro) leszármazottja. Kant Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből c. írásában (1784) föloldja a fölvilágosodás Rousseau/Condorcet konfliktusát: az emberi természet kétféle elismerését (Machiavelli & Hobbes, illetve Rousseau) összeköti az emberi természet reformjával a történeti haladás (ergo: morális nemesbedés) dialektikus levezetésében. A "társiatlan társiasság" (ungesellige Geselligkeit) feszültségéből adódik a 8. tétel: "Az emberi nem történetét nagyrészt a természet arra irányuló rejtett tervének megvalósulásaként tekinthetjük, hogy létrehozzon egy belsőleg és - mint ami ehhez szükséges - külsőleg is tökéletes államformát, mint az egyetlen olyan állapotot, amelyben teljesen kifejlesztheti az emberiség összes természeti képességét." És a 9. tétel: "Az általános világtörténetnek az emberi nem tökéletes polgári egyesülését célzó természeti terv szerint való földolgozására irányuló filozófiai kísérletet lehetségesnek, sőt, e természeti cél vonatkozásában kívánatosnak kell tekinteni." (Kiemelés az eredetiben.) "Die vollkommene bürgerliche Vereinigung in der Menschengattung": a republikánus rendszerek népjogi együttműködése Az örök békében (1796) a racionális és föderális világállam megteremtésének alapja - a liberális-demokratikus forradalmak csak ebben a perspektívában jogosultak.
A fölvilágosító-szabadkőműves világpolgári világállam eszméjének első torzszülötte a ma általában megvetett Népszövetség volt. A Népszövetség - és a kezdetben radikális pacifista baloldali forradalmak: "annexió nélküli békét!", "nem akarok több katonát látni!" etc., etc. - annak a megdöbbenésnek volt a következménye, amelyet a többé-kevésbé republikánus rendszerű (azaz alkotmányos) államok háborúja váltott ki. Ez részben cáfolta, részben megerősítette a kanti recept igazát. Az I. világháború részvevői (Oroszország fontos kivételével) alkotmányos államok voltak, de nemzetállamok: gyászos kimenetelű konfliktusuk (Versailles, Trianon, Saint-Germain) megmutatta, hogy a republikanizmus föderalizmus nélkül mit sem ér. A Népszövetség elindult az államszövetség felé (sokkal több ún. jogosítvánnyal rendelkezett, mint az impotens ENSZ), de némely tagállamai (Olaszország, Németország, Szovjet-Oroszország) nem voltak republikánus-alkotmányos rendszerűek: tehát a föderalizmus sem ér semmit republikanizmus nélkül.
Az Európai Unió már zűrzavaros kezdetekor (Közös Piac, Szén- és Acélközösség, Montánunió, WEU, Európa Tanács stb.) a föderalizmus és republikanizmus kettősségének kanti tervén alapult. Eredete a francia Ellenállásban keresendő. Politikusai (Robert Schuman és Jean Monnet) szándékai mögött a londoni antifasiszta-gaulle-ista emigráció világnézeti kétértelműsége rejlik: a liberális Raymond Aron és a keresztény-korporatista (kathár-albigens-tálib) Simone Weil (L´Enracinement: Prélude a une Déclaration des devoirs envers l´etre humain [1944], posztumusz, 1949: tehát nyílt kihívás - akárcsak Vichyben! - a francia forradalommal szemben) a maga különféle (pro és kontra Rousseau) föderális republikanizmusával, amelynek ambivalenciája aztán újjászületett Charles de Gaulle és Jacques Delors kétféle föderális republikanizmusában a hatvanas, illetve a nyolcvanas években.
Az 1940-i összeomlás és árulás tanulságát Simone Weil fejezte ki a legerőteljesebben, a feje tetejére állítva Barres és Maurras mély meggyőződését: "Son dévouement a` l´État a déraciné la France." (Az "Idées" kiadás 150. lapja, Párizs: Gallimard, 1970: "Államhűsége fosztotta meg Franciaországot gyökereitől.") A Vichy-szégyen és a vele szorosan összefüggő kommunista veszély (előbb sztálinista, majd maoista formájában) sürgette a csődbe ment régi francia állam alternatívájának a kidolgozását: megtartani a békét, a prosperitást, a hatalmat a nemzetállam hanyatlásának korában. Megtartani a nemzetállam lelkesítő dichotómiáit, de ezúttal a francia/német ellentétet az Európa/angolszászok ellentéttel helyettesíteni (ezért ellenezte de Gaulle tábornok Nagy-Britannia fölvételét a Közös Piacba és barátkozott a Szovjetunióval meg a "harmadik világ", az "el nem kötelezettek" radikálisaival: André Malraux és Régis Debray politikája oly kevéssé különbözik!). Franciaország magára vette Németország terheit: a német identitáskeresés máig Párizsban zajlik per proxy, például a szűnni nem akaró Heidegger-vita örvén.
A Párizs/Bonn-tengely kiküszöbölte a klasszikus európai konfliktust, de evvel az európai centrumot mintegy semlegesnek nyilvánította a liberális kapitalizmus és a totalitárius államszocializmus világméretű küzdelmében, mintegy a britek és amerikaiak, illetve a szovjetoroszok és népi-kínaiak világhatalmi magánügyének tekintve a politikai szabadság kérdését. A francia-német "Európa" számtalanszor a Szovjetunió de facto szövetségesének bizonyult az Egyesült Államokkal szemben. Ezt még a RAF (a Baader-Meinhof banda) jelentős epizódja, a Guillaume-ügy és a néhai "NDK" (a Zóna) folytonos botrányai is alig ingatták meg. Francia- és Németország egy volt abban, hogy históriai okokból terhére volt a saját állama. "Die Furcht vor Deutschland ist nirgendwo größer als in Deutschland selbst" (sehol nem tartanak inkább Németországtól, mint Németországban) - írta Günter Grass, aki mély nemzeti önundorában Indiába költözött.*
"Une certaine idée de la France", Franciaország eszméje megszabadult a francia gondoktól, a III. és a IV. köztársaság dicstelen bukásának viszkető emlékétől - absztrahálták és exportálták, mint Nagy Frigyes, majd Metternich, majd Bismarck idején.
Az École Normale Supérieure és az École Nationale d´Administration (a híres ENA és a még híresebb énarques), no meg az École Militaire diplomásai Destutt de Tracy, vagyis a filozófiai bonapartizmus szellemében "konkretizálták" a kanti republikánus föderalizmust: a pénzt a németek adják, az észt, a stílust és a drámát Párizs. Bürokrácia, arisztokrácia és "nookrácia" csak a francia mandarinátusban olvadt össze Napóleon forradalmi intencióinak megfelelően: a párizsi mandarinok (és német, holland, belga tanítványaik meg olasz-spanyol olvasóik-rajongóik) uralkodnak Brüsszelben és Strasbourg-ban. A francia gyarmati közigazgatásra jellemző hiperracionalista "mission civilisatrice" - a német idealizmus visszahonosítása az expanzív bonapartista univerzalizmusba - az EU szelleme. Az elsőrendű tudósokkal és előkelő doktrinérekkel benépesített párizsi főhivatalnoki kar az utolsó "rend" (état) Európában, amelynek tekintélye van.
És amelynek Terve van.
Ebben nem csak az az érdekes, hogy a nemzeti etatizmust kidobták az ablakon, hogy a nemzetek fölötti etatizmus visszajöjjön az ajtón: itt a politikai autoritás és a nemzeti szuverenitás radikális újraértelmezéséről van szó. Lopakodó forradalom fölülről.
Ennek gondolati állomásai a következők:
1. Először is meg kell szüntetni a politikai-alkotmányos rendszer és a kulturális karakter kohabitációját (anti-Burke, anti-Madison). Egyszerűbben: le kell taszítani trónjáról a politikai hagyományt. A liberalizmus és a szabadelvű konzervativizmus ősei, a whig röpiratszerzők (elsősorban maga Burke, 1728-1797), de Hume (1711-1776) is a maga angol történetében a politikai szabadságot egyszerűen a brit alkotmányfejlődés tulajdonságának tekintették. A szabadság részben a korona és a parlament harcának akaratlan akcidense, részben az angol yeoman és freeman kvázi-etnikai kulturális "természetének" következménye, illetve a hajós-kereskedő tengeri hatalmak szükségleteiből fakadó állapot. A szabadság rendszere történeti esetlegességekből tevődik össze - ezt rendszerezte paradoxálisan az osztrák whig, Hayek (The Constitution of Liberty, Chicago & London, 1960). A szabadság, bárha jó, lokális jelenség: nem univerzalizálható - mondja az angol whig iskola -, forradalmi kiterjesztése abszurdum, csak rosszul végződhet. A kontinentális (francia-német) fölvilágosodás evvel szemben a politikai szabadságot eszménynek látta, amelynek a lokális-hűbéri sajátosságok csak akadályai: az igazságosság, a szabadság és a béke rendeletileg bevezethető, amennyiben a politikai közösségben megvan hozzá az erkölcsi akarat (ez utóbbi is előidézhető neveléssel, fölvilágosítással, humanista tudománnyal). Minden tradíció átlelkesíthető: ezt tette Kant a keresztyénség liberális-kritikai átalakításával, Fichte (Reden an die deutsche Nation, 1808) a német "nemzeti lényeg" ultrajakobinus értelmezésével. A kontinentális szabadelvű nacionalizmus jellegzetes jelszava az egyesülés, egyesítés, egység lett: a nemzeti-kulturális identitást szembeállították a "reakciós", "hűbéri" politikai hagyománnyal: lásd Risorgimento, lásd Bismarck, lásd Magyarország és Erdély uniója (1848, 1867), lásd osztrák pángermanizmus (Anschluss), lásd délszláv illírizmus, lásd csehszlovakizmus, lásd pánszláv mozgalom. Amiként a kis német fejedelemségeket megszüntették egy mesterkélten, "fölülről" megtervezett új nagynémet identitás előnyére, úgy most az EU-bürokrácia szövetkezik a szubnacionális, regionális identitásokkal a nemzetállam ellenében. Relativizálja (földarabolja) a nemzeti szuverenitást-autoritást, a nemzet előtti (prenacionális) kis tradíciókkal tartja sakkban a nemzetállamot, és a senki által meg nem választott mandarinátus (jogászi-fiskális bürokrácia: az új tervező elit) jó szándékára ruházza a jogok képviseletét a nemzeti parlament fölött, amelyek egyre inkább csak restriktív akadálynak tűnnek föl. A tagállamok republikánus rendszeréért (például az emberi jogi bíráskodás, továbbá a társadalmi igazságosság ismérveinek központi kiszabása révén) egyre inkább a föderáció felel: az "amerikai" tömegkultúra elleni cenzori kampányok pedig a nemzetközi avant-garde-ot teszik az új európai hivatalos népművészetté, a múzeumokra-kiállításokra épített euroskanzen pedig az aurájától megfosztott közös keresztyén ikonográfiát a` rebours (mondjuk Cézanne és Schiele felől visszafelé) interpretálja, hátat fordítva a még hagyományosan eleven, szubsztanciális és pasztózus atlanti-maritim műveltségnek. Az EU-tudat a nagy Vermeer- és Degas-fölhajtásokban, az új Bayreuth-ban és az eszelős méreteket öltött konferenciaturizmusban ölt testet. Az agresszív, védővámos, az amúgy megtagadott múlttal hencegő "európai" kulturális imperializmus fenyegeti Amerikát, és nem megfordítva. (Hollywood azért jó lesz a jehuknak.) Az erőszakos euroszabványosítás (amelyre Dürer- és Chardin-matricákat nyalnak) olyan méretű paternalista beavatkozási kedvre utal, aminőt a nyugat-európai honpolgárok már soha nem engednének meg nemzeti parlamentjeiknek, de az EU-bürokráciát a szavazók nem tudják leváltani: ellenállni csak luddita durvasággal lehet.
2. Politikai autoritás természetesen létezett a nemzeti szuverenitás előtt is, és elvben létezhetik utána is. Az EU-mandarinátus nagyon okosan használta föl a maga javára a nemzeti politikai osztályok vonakodását a szuverenitás átruházásától. A szuverenitás megmarad a nemzetállamoknál, hiszen az EU szerződéses természete lehetővé teszi az ideiglenes jogátruházást, amelyet a nemzeti parlament bármikor visszavehet, a helyben becikkelyezett EU-direktívák pedig a nemzeti jog részei: erre Noel Malcolm, a kitűnő fiatal brit konzervatív író (mellesleg a legjobb Bosznia-történet szerzője) mutatott rá egy tory röpiratban. - Szóval a szuverenitás megmarad alakiságaiban, de irrelevánssá válik. - Ha a politikai autoritás gyakorlása esetleges lesz, a politikai közösség (polity) szépen elillan. - Ne feledjük, hogy az államellenes libertarizmusnak két variánsa van: a neoliberális (Nozick) és a forradalmi szocialista (Lenin: Állam és forradalom). Az utóbbi föltételezi, hogy a társadalom önújratermelése politika nélkül (intézményes kényszer nélkül) is lehetséges, a közvetett-reprezentált közjó eltűnése nem vezet a honpolgárok érzéki-privát atomizáltságához. Az EU-mandarinok is ebben bíznak: a nemzetállamok intézményeinek fokozódó decentralizálását (vö. nálunk is: "önkormányzatiság", vö. precízen Maóval: "a falu [a régió] bekeríti a várost") sikeresen azonosítják a szabadsággal, a nemzetek fölötti központosítást, mivel bürokratikus ("szakmai"), nem pedig politikai, mint a liberális spontaneitás kvázi-megfelelőjét írják le. És nem is lódítanak nagyot. - A szabályozás, habár irányzatos, mégsem politikai: az elszabadult hivatali racionalitás önműködése. - Lenin abban reménykedett, hogy a minimális államot szakácsnő is elkormányozhatja; az európai nemzetállamokat egyre inkább szakácsnők, viceházmesterek és segédkönyvelők kormányozzák - egyszerű, mert a láthatatlan EU-mandarinok majd megmondják, hogyan. A liberális társadalom középpontja többé nem a liberális állam, hanem a franciásan nemzetközi jogtudó-banki elit, amely nem túl erős, de arra van ereje, hogy a számára zavaró demokratikus politikát az irrelevanciák területére szorítsa vissza. - Az autoritás és a szuverenitás szétválasztása nem sokaknak fáj, olyan gyalázatos morális állapotban vannak a nemzetállamok. Az "euroszkeptikus" tory jobboldal nagy közírói - Sir Peregrine Worsthorne, Auberon Waugh, Paul Johnson, Bernard Levin - ma már belemennek a brüsszeli gallo-germán kormányzásba, olyan barbárnak és vulgárisnak érzik a brit politikát. Gyarmatosítsanak már végre bennünket - sóhajtják -, ha külföldiek és szocialisták, annál jobb.
3. A kulturális karakter és a politikai jelleg, az autoritás és szuverenitás szétválasztása forradalmi taktika. Egyáltalán nem a hagyományos szociális értelemben már föllelhetetlen nyugat-európai burzsoázia érdekében (polgárság? - hol van az már? - intelem kezdő polgárosodóknak), hanem a liberális politika és a demokratikus mozgósítottság diszperziója, szétszórása végett gyakorolják - ez Hayek szavával a hamis individualizmus. A nemzetállamok között szokásban volt, racionálisan bírálható konfliktusokat a szubnacionális etnikai-regionális csoportok közötti apolitikus, területért és szimbolikus befolyásért folytatott primitív küzdelmekké silányítják - pedig az előbbiek se voltak leányálom. Sajnos az emberi és kisebbségi jogok uralkodó értelmezése is errefelé nyomja a politikát, illetve a politika megszüntetését.
Mivel Kelet-Európában különben is napirenden van a politika halála, mi igen könnyen az euromandarinok karjai közé zuhanunk. (Olyikuk egész csinos.) Mi a közjót pusztán az egyének javai summájának fogjuk föl, tehát összekeverjük a közérdek igen szűkre szabott képzetével. Ennek a képviselete senkire nem ruházható, tehát bárkire.
Orbán Vik, a magyar Országgyűlés EU-ellenes bizottságának elnöke téved, amikor - az általa egyébként nem ismert - nemzeti sajátosságaink (a "Ki mit tud"-ra gondol?) elvesztésétől fél. Az euroskanzenban jól mutat majd a Csontváryból és Feszty Árpádból multimediálisan összemixelt CD-ROM-pavilon. Ami elvész, az a demokratikus politikai közösség.
De az elvész amúgy is.
* A német politikai identitás egyetlen mély történeti analízise - sajna - csak a kiváló nácimosdató, Ernst Nolte professzor kínos, ám olykor lángelméjű munkáiban található. Nolte először magyarul: Magyar Filozófiai Szemle XL, 1996/1-2-3., pp. 183-252. Vö. Yesayan P. Yesayan: Caucasian Unity: Those Who Love It and Those Who Rather Detest It Up To The Point of Vomiting: A Concise History of Armenian Political Thinking from Emperor Traianus to Second Lt. B. P. Elbasyan, Jr., Sydney & Chisinau & Durham: The University of Kishinev Press, 1995. [Ezt a könyvészeti utalást Tőkéczki Lászlónak köszönhetjük. - A szerk.]

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

/MaNcs, VIII. évfolyam 41. szám/

Volt valamikor, a békeidőkben – a 2009-es EP-választás előtt – ez a meghitt hülyeség, hogy nemzeti oldal. A jobb-bal dichotómia fideszes feloldása: mi vagyunk a nemzetiek, a többiek meg, khm, azok valami mások, vérmérséklettől függően. Globalisták, internacionalisták a centrumban, hazaárulók, nemzetellenesek, zsidók a széleken.
Aljas, sunyi szöveg volt ez már akkor is, hiszen a nemzet nem oldal, hanem része annak a liberális és a baloldali, és pláne nem egy pártból áll a nemzet, hála istennek.
A jobboldal az ő nemzetioldaliságát részben szimbólumokkal – zászlókkal, koronával, Hídemberrel, székelyhimnusszal – fejezte ki, részben pedig az úgynevezett patrióta politika forszírozásával, amit elsősorban ellenzékből nyomatott. Kormányon ugyanis már sajnos muszáj a külvilággal értekezni, és ők meglehetősen leszarják a hun büszkeséget meg a trianoni búbánatot önmagában. Ennek a retorikának mindig van egy különösen undorító peremvidéke, ahol a nemzetioldaliság etnikai és faji hovatartozást takar. Orbán Viktor hajmeresztő mutatványokkal próbálta ezeket a szerencsétleneket is megtartani, volt nekik külön hetilap, polgári körök, kétfenekű kiszólások, és évente a medencébe fújt takony Tusnádfürdőn.
Csakhogy végül nem sikerült. A nemzeti oldal fogalma összeomlott, amikor 14 százalékos eredménnyel, önálló pártként felütötte a fejét a Jobbik.

Overdrive

Ezek ugyanis nemzetiek, mint állat. Ezek olyan nemzetiek, hogy mellettük Orbán Viktor kifejezetten nemzetietlennek, az EU, az USA és Izrael lakájának, a globáltőke (és utálatos szövetségese, a matematika) szálláscsinálójának hat. Sőt, ezek semmi mások, mint nemzetiek, monomániásan azok. Ebből vezetnek le mindent, és ha a tények útban vannak, akkor annál rosszabb a tényeknek. Korlátlanul magyarok. 
Emellett és ezáltal sötétek, mint a néger segge lyuka.
A Jobbiknak értelmezhető, modellezhető, komolyan vehető, érdemi javaslata nemigen van, viszont padlógázon nyomják azt az 1956-ból eredő, aztán a Fidesz nemzetioldalazgatásában túlélő, viszont tökéletesen antidemokratikus és köztársaságtagadó mantrát, hogy aki magyar, velük tart. Aki nem tart velük, az nem magyar, nemzeten és törvényen kívüli, aki semmi jóra ne számítson. Ez a taktika nem a meggyőzésre, hanem a megfélemlítésre és az akolmelegre alapoz – és így működött akkor is, amikor még nem volt mérhető a valódi nemzeti oldal.
Az ugyanis nem érv, hogy „magyar ember így gondolkodik”. A magyar ember tízmillióképpen gondolkodik, mivel magyarsága mellett vasútbarát, fuvaros, magánorvos, homoszexuális, katolikus, zsidó vagy cigány is, olvasott ezt-azt, másokat meg nem, odavan a bluesért, vagy hidegrázást kap tőle, aggasztja a klímaváltozás vagy éppen a gyorshajtás. Ezek konkrét problémák, amelyekre a magyarság önmagában semmiféle választ nem ad, ahogy a szőkeség se.

Az oldalazó törpe

A nemzeti oldal mint retorikai fegyver, megsemmisült. Megérkeztek a még nemzetibbek, akik viszont bebizonyítják, hogy lehetsz egyszerre nagyon magyar, és közveszélyesen hülye. A magyarságtudat, a nemzeti érzület a bolondéria ellen nem véd, érdemi megoldások nem következnek belőle, a szakértelmet és a politikusi tehetséget nem helyettesíti.
Súlyos identitásválságban érkezik a jobboldal a győzelem kapujába. A konzervatív gazdaságpolitikát felemésztette a permanens kampány. Gyurcsány és Kóka ellenében Orbán beöltözött turbóbalosnak, és ezt a maszkot nem lesz egyszerű lefejteni az arcáról, mert minden visszatáncolással kénytelen kimondani, hogy a sátánnak igaza volt. Igaza volt a kórházprivatizációval, az ingatlanadóval, a gyessel.A szociális demagógia mellett már csak a szimbolikus tér adott vázat a jobboldaliságnak: a nacionalizmus, a vallás, a hagyománytisztelet. A lírai nagyotmondás. Ezen a piacon aztán könnyű volt rájuk ígérni. Nagyobbat, nemzetibbet, magyarabbat mondani nem kunszt. De nagyon megnehezíti azt, hogy a valóban véghezvihető tettek eléggé nemzetinek látsszanak.

/Tóta W. Árpád index.hu 2009.08.11./

"Ez a miénk. Egyedül mi építettük", mutat körbe az általa alapított és a nevét viselő kórház tetejéről Edna Adan Iszmail bába és külügyminiszter. Hargeisa, Szomáliföld fővárosának fényei pislákolnak alant, a kórház pedig nem csak helyi viszonyok között impozáns. Az oktatási intézményként is működő, szülészeti klinikának épített kórház – a szükség okán – hamar kinőtte eredeti funkcióját, és immár ambuláns részleget is üzemeltető általános kórházként fogadja a Szomáliföldről, illetve Szomáliából és Etiópiából egyaránt érkező pácienseket. Egyébiránt elsősorban Edna Adan pénzéből, helyi összefogásból, továbbá valamennyi nyugati – nem kormányzati – segítségből épült. Más forrásból nem igényelhet segítséget, mert Szomáliföld hivatalosan nem létezik.
Edna Adan, a létező, ám senki által el nem ismert állam külügyminisztere videofelvételen mutatja meg, hogyan nézett ki a város 1991-ben, a felszabadulás – és újbóli államalapítás – után: romok mindenhol. A várost elhagyó – a megbukott Mohamed Sziad Barre tábornokhoz hű – szomáliai katonák módszeresen leromboltak és elaknásítottak mindent. Szomáliföldön elölről kellett kezdeni az életet.
Nem először: Brit Szomáliföld – az Egyesült Királyság protektorátusa – 1960. június 26-án lett független állam. Nem egész egy hét múlva máris elkövette legnagyobb baklövését: egyesült a július elsejével az olasz fennhatóság alól aznap szabadult Szomáliával.
Az egyenlőtlenség – és az elnyomás évei – életre hívták a Szomáli Nemzeti Mozgalom (SNM) gerillacsoportot. A felkelők kihasználták a polgárháború adta lehetőségeket: amíg Szomáliában – a központi kormányzás megszűnése után – a hadurak háborúztak, az SNM az elfoglalt Hargeisában kikiáltotta az önálló Szomáliföldet. Azóta Szomália és Szomáliföld különálló életet él – bár a nemzetközi közösség erről megpróbál minél kevesebb tudomást venni.
Bizonyos értelemben mindkét entitásban a liberális álom megvalósulását érhetjük tetten. Szomália idestova másfél évtizede mindenféle kormány nélkül működik. A külvilág időnként kísérletet tesz arra, hogy kormányt nevezzen ki az ország élére (most is működik ilyen), de ennek gyakorlati jelentősége nincs: a hadurak alkotmány, törvények, parlament és járulékfizetési kötelezettségek nélkül is képesek irányítani fegyvereseiket. A mobiltelefon-szolgáltatók és a kereskedők adók helyett védelmi pénzt fizetnek, a lakosság pedig szomáliai schillinget használ annak ellenére, hogy nincs jegybank, amely ellenőrizné a pénzkibocsátást.
Szomáliföldet sem szokták le- vagy felminősíteni a nemzetközi hitelminősítő cégek, elsősorban azért, mert hivatalosan nincs mit minősíteni. Holott teljesítménye nem csupán Szomáliával egybevetve figyelemreméltó: 1991. óta több választást bonyolítottak le a hárompárti demokráciát működtetető államban, és még az sem okozott felfordulást, amikor meghalt az államalapító elnök. A két kisebb polgárháború után, a ’90-es évek közepén leszerelték a gerillákat, jelenleg pedig az adózási fegyelem erősítése a kormány célja, mondja Ali Elmi, a tájékoztatási miniszter helyettese.
Bár hivatalosan nem létezik, Szomáliföld mégis működik, méghozzá afrikai viszonyok közepette nem is akárhogy. Kormánya minimális államot működtet – az ország éves költségvetése huszonnégymillió dollár –, ám az ellenzék ezt is sokallja, és úgy véli, a kabinet túl sokat költ saját magára. Gazdasága szinte kizárólag a magánszektoron alapul, és a kicsi és olcsó állam keveset is ád: nincs nyugdíj, nincs szociális ellátás. Munka is alig akad, és az infrastrukturális beruházások is panganak – nemzetközi elismerés nélkül ezeket a beruházásokat már nem tudják finanszírozni.
Szomáliföld fizetőeszköze, az Egyesült Királyságban nyomtatott szomáliföldi schilling a nagy infláció óta viszonylag stabil (1 USD-rt 6200-6500 szomáliföldi schillinget adnak). Stabilnak számít az ország is, ám kérdés, hogy meddig.
Az egyik kihívást a radikális iszlámista fegyveresek jelentik: Szomáliából már több ízben beszivárogtak, és megtámadták a nyugatiakat. Ezen az sem segít, hogy Szomáliföld és Szomália közé ékelődő Puntföld is azon dolgozik, hogy önálló államként kezdjen el működni (egyébként kisebb területi vitája van Szomlifölddel, de Hargeisában nem számítanak háborúra a közeljövőben).
"A bizonytalanság hosszú távon valóban destabilizálhatja az országot", véli Ali Elmi. Ám egyelőre az a helyzet, hogy "az embereknek elegük van a háborúból".
"Számunkra is ez a legfontosabb kérdés. Hogy meddig tartható fenn a jelenlegi állapot", mondja Ahmed Mohamed Silanyo, az ellenzéki Kulmiye párt vezetője. "A nyugatiak dicsérnek minket, hogy jól csináljuk, eredményeink regionális szinten kiemelkedőknek számítanak, de az ország elismerése elmarad, sőt azt mondanám, hogy ma egy lépéssel sem vagyunk közelebb ehhez".
A nyugat ugyanis – vélik Hargeisában – görcsösen ragaszkodik az egységes Szomália illúziójához, Szomáliföldnek pedig nincsenek befolyásos szponzorai. Még az iszlám világban sem: Szaúd-Arábia öt évvel ezelőtt mondvacsinált okkal megtiltotta az élőállat-bevitelt, és evvel legfontosabb bevételi forrásától fosztotta meg Szomáliföldet. Azóta a helyi kecskéket először Jemenbe szállítják, ahonnan – átcímkézve – jemeni kecskékként utaznak tovább.
Ugyanakkor ennek a köztes állapotnak is vannak előnyei. "Nemrég az egyik nyugati barátom azt mondta, szerencsénk, hogy nem ismer el minket a világ, mert így egyelőre szabadabban alakíthatjuk jövőnket. Nem feltétlenül értek vele egyet, de érdekes érvelés", mondja Ahmed Mohamed Silanyo nevetve.
Van azonban egy konkrét haszna a jelenlegi állapotnak. "A gyenge kormány. Korrupt ugyan, döntései nem eléggé transzparensek, és megpróbálja elkerülni a parlamenti ellenőrzést. Ám nincs ereje változtatni a rendszeren." Az ellenzéki politikus szerint ugyanis "ha a kormány erősebb lenne, ez is ugyanolyan afrikai diktatúra lenne, mint a többi".

/Makai József Magyar Hírlap 2005. december 24./

 

 

Vannak ezek a hülye, kerek évfordulók, amikor illik ünnepelni, nem mintha a kor érdem lenne, nézzük például azokat a nagyon öreg embereket, akiket rendszeresen meglátogat az önkormányzat, és virágot ad nekik, ahelyett, hogy lökne valami készpénzt. De mindegy, ez a készpénz csak úgy véletlenül jutott eszünkbe, nem a krónikus hiány mondatja velünk, beszéljünk inkább magunkról, ami egyébként is kedvenc témánk, beszéljük arról a prezentációról, amit a Fonóban tartottunk a fentebb említett alkalomból.

10 év

Mint bizonyára Önök is tapasztalták, összecsördítettük az összes eddigi főszerkesztőnket - Bojár Iván András kivételével, aki külhonban tartózkodott -, és megpróbáltuk rávenni őket, hogy beszélgessenek kedvenc témájukról - magukról és a Narancsról. Nos, ez sikerült, a meglepően nagy számban összegyűlt közönség legnagyobb megelégedettségére, és bizony tőlünk sem állt távol egy kis elégedettség, miszerint milyen jó fejek vagyunk, hogy így össze tudjuk hozni a főszerkesztőket - gondoltuk -, próbálná ugyanezt megcsinálni a Hét vagy a Nők Lapja.
Azt is határozott magabiztossággal jelenthetjük ki, hogy a Dáridó-partikra egyelőre sokkal többen kíváncsiak, nálunk azonban csupa kedves arc fordult meg (és nem csak az ismerősökre gondolunk). Visszafogottan mosolyogtak, a tetovált lány udvariasan kért tüzet, a csörgőkígyóját legeltető srác előzékenyen feltekerte a hüllőt várandós anyák láttán, az albán heroindíler pedig viszonzásul szintén mosolyogva nyitott tüzet. De megeshet, hogy ez már nem is igaz: hajnaltájt deliráló, edzésből rég kiesett munkatárs szíves közlése ezen információ alapja, ami, lássuk be, jobb lapoknál kevés lenne.
De szerencsére nem is tényfeltárunk, csak fényezzük az önt, és megelégedve gondolunk arra, milyen kánya kis partit csináltunk, ahol elsősorban Önről volt szó, hiszen mi Önért vagyunk (ez a klasszikus Önzés).
A bulin persze mi is jelen voltunk, és megható jelenetek zajlottak le, de ezeket inkább hagyjuk, nem terheljük ezzel Önt, hiszen Ön is ott volt, és láthatta, hogy Para-Kovács Imre viszkire itta a vörös bort, Kovácsy kettő felé érkezett, Makai meg kopasz volt, mint mindig.
Aki meg többre vágyott, mint egy szimpla alkoholtartalmú beszélgetésre barátaival és jobb ellenségeivel, annak ott voltak a színpadok, de ehetett giroszt is, amit a török döner kebabnak hív, majd pedig könnyen táncba vihette Katáját (vagy akije éppen volt neki, mert könnyű a katatóniját táncba vinni, de még könnyebb leülni, oszt bámulni hülyén). Éjfél felé magunk is láthattunk néhány ritmikus mozgást végző MaNcs-szerzőt, aki megpróbált egyensúlyt teremteni DJ Mango zenéje és a vidáman szökellő véralkoholszint között, és volt, akinek ez sikerült is.
Egyszóval bent volt a bárány és kint volt a Barkas, a fiatal fiúk hazugságokat súgtak a fiatal lányok fülébe, akik úgy tettek, mintha elhinnék ezt, aztán visszasúgtak, és vagy elmentek, vagy nem, de mindenképpen ott csilingelt lelkükben a szózat, hogy egy olyan hetilap születésnapi partijáról vitték el őket (vagy nem), amely ugyanannyi idős, mint a harmadik Magyar Köztársa-ság és a sajtószabadság, és amelyik igazán szabad, mert megél magából, magától és magának (vagy nem). Azaz Önökből, Kedves Olvasó (meg izé, ilyen multinacionális bizgentyű, ami reklámozik)! Köszönjük, hogy eljött, legyen legközelebb is a vendégünk, mi szeretjük Önt, nyaljuk azt a betűfil lelkét.
Találkozzunk tíz év múlva ugyanitt!
A szerk.

/MaNcs, XI. évf. 38. szám/

Még nem jött el az idő, amikor az SZDSZ-nek el kell mozdulnia eredeti, rendszerváltó liberalizmusától. Bár a rendszerváltás befejeződött, az új magyar liberalizmus kiinduló programja még nem teljesült be.
Tíz éve, 1988 novemberében alakult meg a Szabad Demokraták Szövetsége. Tíz éve tért vissza a liberalizmus a magyar politikába. Programja világos volt és határozott: parlamentáris többpártrendszer és a többség uralmát korlátozó emberi jogok a politikában; magántulajdon és önszabályozó piac a gazdaságban.
1988 végén ezek az egyszerű hívószavak még egyértelműen elhatárolták a liberálisokat vetélytársaiktól. Az MSZMP reformerei a szocializmus megújításáról beszéltek. Az MDF a nyugati kapitalizmus és a keleti szocializmus közti harmadik útban gondolkodott. Egyedül az SZDSZ javasolta, hogy Magyarország a kapitalista demokrácia nyugati mintáját kövesse. Egy röpke történelmi pillanatra helyreállt a harmincas évek ideológiai tagozódása.
Noha komoly hagyományai voltak, ez a hármasság nem lehetett hosszú életű. A magyar társadalom a kommunista rendszer általános válságának időpontjában jóval fejlettebb volt, mint a két világháború közt. Gazdasága iparosodottabb, osztálystruktúrája kiegyenlítettebb, általános műveltségi színvonala magasabb. A szocializmust elvetette. A harmadikutas ötleteket kinőtte.
A külső feltételek sem kedveztek a kapitalista demokrácia versenytársainak. A szovjet világrendszer összeomlott. Harmadik vonzásközpont a háború óta nem létezett. A kapitalista világrendszer, a demokratikus államok közössége egyedül maradt az európai színtéren. Közép-Európa számára nem kínálkozott más komolyan vehető alternatíva, mint felzárkózni a nyugati világhoz. Ahogy Magyarország rákerült erre a pályára, úgy vált egyre világosabbá, hogy aki a liberális program kereteit elutasítja, kizárja magát a kormányképes erők közül.
Mire a kerekasztal-tárgyalások megkezdődtek, nyilvánvaló lett, hogy a megegyezés tárgya az alkotmányos többpártrendszer bevezetése lesz. A köztársaság első parlamenti ciklusában létrejöttek az új demokrácia politikai intézményei. Eldőlt, hogy a tulajdonlás rendjének változása nem a szocializmus előtti viszonyokat állítja vissza, és nem fog a magántulajdont korlátozó megoldásokkal kísérletezni. A második ciklusban döntő lökést kapott a privatizáció, s megkezdődött az állami elosztási és ellátási rendszerek átalakítása. Még van rá esély, hogy a harmadik ciklusban befejeződjék a nyugdíj- és egészségügyi reform, s tűrhető mértékre csökkenjenek az adók és járulékok.
A liberalizmus ellenfelei és vitapartnerei rendre rákényszerültek, hogy kormányra kerülve elfogadják, amit helyesnek és kívánatosnak csak a liberálisok tartottak. A liberalizmus győzedelmeskedett. De mindjárt szembe is került a kérdéssel, hogy diadala nem számolta-e föl a létalapját. Nem úgy van-e, hogy ami népszerű lehet belőle - az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság -, az ma már nemcsak a liberálisoké. Míg azok az ügyek, melyek megmaradnak a liberalizmus sajátjának - a gazdaságban a költségvetési és pénzügyi szigor melletti kiállás, a politikában az előítélet sújtotta kisebbségek védelme -, kifejezetten népszerűtlenek. A rendszerváltás óta a magyar politikát folyamatos áthangolódás jellemzi: a kormányképes pártok egyfelől mindinkább tudomásul veszik a kapitalizmust és a demokráciát, másfelől egyre nyíltabban fordulnak szembe a szabadság és az emberi jogok retorikájával. Az SZDSZ mint liberális párt kénytelen a szabadság, az emberi jogok védelmére kelni, miközben nincs más, amivel megkülönböztesse magát. Nem szorul-e emiatt óhatatlanul kis párti szerepkörbe, nem azt kockáztatja-e, hogy előbb-utóbb a parlamentből is kiesik?
Ez a nehézség nem tegnap és nem tegnapelőtt kezdett árnyékot vetni a liberális politikára. Sokáig mégis ki lehetett térni előle. Ma már nem lehet.
1990-ben az SZDSZ listájára a választók több mint 20 százaléka szavazott. 1994-ben alig kevesebb mint 20 százalék. 1998-ban 10 százalék sem. A választási kudarc megosztotta az SZDSZ-t. A párt környezetét alkotó liberális értelmiség azzal magyarázza az összecsuklást, hogy az SZDSZ rendre feladta elveit, és ezért nem volt képes megkülönböztetni magát a szocialistáktól. A párt hivatásos politikusai közt egy ezzel ellentétes magyarázat hódít: szerintük az volt a baj, hogy az SZDSZ-t túlságosan megkötötték a liberális hagyományok, s ezért nem azzal foglalkozott, "ami az embereket érdekli".
A nézeteltérés valódi és mély. Tíz évvel azután, hogy visszahozta a magyar politikába a liberalizmust, az SZDSZ az előtt a kérdés előtt áll, hogy megmaradhat-e liberális pártnak.
Mint oly sok politikai vita, ez is elhalhat konklúzió nélkül. A körülmények változása feledtetheti a krízist, mely szembeállította egymással a hivatásos SZDSZ-eseket és a meggyőződéses liberálisokat. De ez nem megoldást hozna, csupán a csöndes erózió folytatódását. Most kell üstökön ragadni az alkalmat. Az előző parlamenti ciklus - a kormánypárti szerep - nem kedvezett az elvi vitáknak. A jelenlegi ciklus második fele - amikor az új választásra való készülődés minden más szempontot háttérbe szorít - megint nem fog kedvezni nekik.
De mit is mondhatunk mi, liberálisok az SZDSZ-nek?
A liberalizmus mindenekelőtt morális és politikai elveket, világnézetet és kultúrát jelent. Akik liberálisok vagyunk, meggyőződésből vagyunk azok. Egy párt számára azonban soha nem pusztán meggyőződés kérdése, hogy milyen elvekkel azonosul. Minden párt szavazatokért verseng más pártokkal. Hiába tart ki elvei mellett, ha a választásokon elbukik. Ezért nem elég rámutatni, hogy a kormányzás éveiben, de különösen a ciklus második felében, az SZDSZ együtt sodródott a nagyobbik kormánypárttal, és szükségtelen engedményeket tett elveiből. Nem elég feltárni a sodródás okait. Nem elég a fordulat személyi és szervezeti feltételein töprengeni. Mindez fontos persze, de nyitva hagyja a döntő kérdést. Lehetséges-e egyáltalán sikeres liberális politika a rendszerváltás után? Benne lappang-e még a liberalizmusban egy választási sikerrel kecsegtető program lehetősége?
Cikkem az igenlő válasz mellett érvel. Két fő állítást teszek. Az egyik összetettebb, a másik röviden összefoglalható.
Először: az SZDSZ-nek, semmi kétség, néhány éven belül nyitnia kell. Új véleményalakító köröket kell megnyernie. Vagy a konzervatív szemléletű, de a keresztény-nemzeti tábornál nyugatosodottabb értelmiség, vagy az esélyegyenlőség és a társadalmi igazságosság mellett erősen elkötelezett, de a szocialistáknál piac- és vállalkozásbarátabb értelmiség felé kell kiterjesztenie vonzáskörét. Az egyik esetben inkább konzervatív-liberális, a másikban inkább szociálliberális pártként építheti majd föl választói táborát. A magam részéről nagyobb esélyt adok az utóbbi iránynak, és jobban is rokonszenvezem vele. Ebben a cikkben azonban másról szeretnék beszélni. Állításom ugyanis az, hogy még nem jött el az idő, amikor az SZDSZ-nek el kell mozdulnia eredeti, rendszerváltó liberalizmusától. Bár a rendszerváltás befejeződött, az új magyar liberalizmus kiinduló programja még nem teljesült be. Az már vitathatatlan, hogy itt képviseleti demokrácia van és lesz, nem egypárti diktatúra. Ahhoz sem fér kétség, hogy kapitalizmus van és lesz, nem szocializmus. Ám hogy a magyar demokrácia a következő évtizedekben liberális demokrácia lesz-e vagy etatista demokrácia, hogy a magyar kapitalizmus liberális kapitalizmus lesz-e vagy etatista kapitalizmus, az még nem dőlt el. Még nyitott kérdés, hogy hol fog elhelyezkedni a harmadik köztársaság a brit, francia, német minta és a horvát vagy szlovák határeset között. A liberalizmus eredeti megközelítése még érvényes.
Második állításom úgy szól, hogy a rendszerváltó liberális program beteljesülése nemcsak a meggyőződéses liberálisok számára fontos. Erős tábor gyűjthető köré, az 1990-essel összemérhető. Ha az SZDSZ komolyan veszi, hogy Magyarország liberális pártja marad, ismét nagy párt lehet.
De hogyan lehetséges, hogy egyfelől létrejöttek az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság intézményei, másfelől a liberális elvek még mindig veszélyeztetettek?
A rendszerváltás a mindent maga alá gyűrő állam lebontásában állt. Ebben a folyamatban azonban - lehetett volna másként? - az állam kitüntetett szerepet játszott. Rendkívüli hatalom összpontosult azok kezében, akik az államhoz hozzáfértek. Döntő szerepük volt az új rend alakításában. Közreműködésükkel óriási vagyonok cseréltek gazdát. S mindez egy olyan időszakban, amikor a piaci és közigazgatási szabályok még kezdetleges állapotban voltak, telis-tele rendezetlenséggel és értelmezési bizonytalansággal.
Köztisztviselőkből, pártpolitikusokból, zavaros eredetű pénzeket kétes ügyletekben megforgató szerencselovagokból, ügyészekből, rendőrtisztekből összeállt egy nagy hatalmú csoport, melyet az államon való élősködés tart fenn. Ez a társaság abban érdekelt, hogy az állami újraelosztás kiterjedt maradjon, mert előnyben van az elosztható forrásokért folyó tülekedésben. Abban érdekelt, hogy az állam minél részletesebb szabályokkal avatkozzék be a piaci versenybe, mert előnyben van a kivételezett bánásmódért való lökdösődésben. Abban érdekelt, hogy az állam működését a lehető legkevésbé korlátozzák számon kérhető szabályok és nyilvános ellenőrzési eljárások, mert kivételezett helyzetét annál könnyebben használhatja ki, minél kevésbé átlátható és szabályozott az állam működése. Politikai-üzleti társaságnak nevezném ezt a kört. A "politikai-üzleti" jelző arra utal, hogy a csoport tagjai politikai előnyökből csinálnak üzleti előnyt, melynek hozamát aztán újabb politikai előnyök szerzésébe fektetik be, hogy az így megerősített politikai előnyt ismét csak az üzletbe forgassák vissza. A "társaság" kifejezést azért használom a "réteg" helyett, mert fontosnak tartom, hogy nem statisztikai embersokaságról van szó, hanem személyes kapcsolatokkal sűrűn átszőtt csoportról, s hogy a tagok legértékesebb mozgósítható tőkéje épp a megfelelő kapcsolat.
Kézenfekvő a vélekedés: a politikai-üzleti társaság nem más, mint a hatalmát átmentő régi nómenklatúra, és parlamenti képviseletét a kommunista utódpárt látja el. Sokan gondolták, s még ma is meglehetős sokan gondolják Magyarországon, hogy a túlhatalmú és a korlátozott állam közti ellentétet a politikában az utódpárt és a rendszerváltó, antikommunista pártok ellentéte képezi le. Ha így van, akkor a liberális program beteljesítése egyszerű dolog: végérvényesen padlóra kell küldeni az MSZP-t s vele az egykori nómenklatúrát. Mihelyt megpecsételődött a szocialisták sorsa, az állami túlhatalom fenntartásában érdekelt erők szétesnek, s magától konszolidálódhat a liberális kapitalizmus, a liberális demokrácia.
Csakhogy ez a várakozás téves, mert a mögötte rejlő kép pontatlan. A nómenklatúra 1989/90-ben többfelé oszlott. Egy része új pályára lépett, megvált az államtól. Azok pedig, akik túlélésüket az államon való élősködéstől remélték, megosztották lojalitásukat az MSZP és állambarát riválisai közt. Tömegével jelentek meg a régi MDF-ben, ott tolonganak az új Fidesz körül. Vajon Princz Gábor, aki KISZ-apparatcsikból lett Postabank-vezér, az MSZP klientúrájához tartozott-e? Egy biztos: nem az MSZP volt az első számú favoritja. S vajon Princz elhíresült ügyfelei mind a KISZ-ben kezdték és az MSZP tájékán végezték? Palotás János, Simicska Lajos, Lezsák Sándor közös ismérve, hogy a pénzügyi világhoz pártpolitikai kapcsolatok révén fértek hozzá, de egyikükről sem állítható, hogy valaha is az MSZP-nél próbált volna szerencsét. A politikai-üzleti társaság összetettebb, semhogy azonosítani lehetne az egykori nómenklatúrával, megosztottabb, semhogy azonosítani lehetne az MSZP mai klientúrájával.
Mindazonáltal tény, hogy az MSZP klientúrája minden pártklientúra közt a legnagyobb és a legkonszolidáltabb. Csak 1990-ben látszott úgy egy kis ideig, hogy szerteszét szaladhat. Ám a választásokon győztes MDF mozgalmi szárnyának szélsőséges retorikája, kormányzati szárnyának archaikus vonzalmai, erőszakos, de mégis erőtlen politizálása elriasztotta a helyüket kereső kliensek java részét, s a ciklus második felében lezajlott a visszarendeződés az MSZP felé. 1994 után aztán az MSZP nagy tudatossággal jutalmazta meg korábbi ügyfeleit, és szerzett melléjük újakat. Sem a jó ízlés, sem a törvény, sem a közvélemény nem zavarta az osztogatásban.
Az MSZP nem jutott az MDF sorsára. Erős pártként került ki az 1998. évi választásokból. De mégiscsak vesztett. Vereségét a hozzá kötődő, gyanús ügyletek szakadatlan sorjázása okozta, a Haller-ügy, a Hujber-ügy, a Dunai-ügy, az olajügy, a zsurki ügy, a Szokai-Tocsik-ügy meg a többi. A Fideszt az MSZP klientúrájával szembeni széles körű ellenszenv juttatta hatalomra - vezetői joggal gondolják, hogy a választóktól mandátumot kaptak az MSZP-klientúra megtörésére.
Csakhogy nem arra, amit csinálnak.
A Fidesz-kormány két út közt választhatott. Az egyik lehetőség az lett volna, hogy kiszorítja a pártklientúrákat a politikából, a pártokat a gazdaságból. Magánkézbe adja a még mindig erős állami részvételű kereskedelmi bankokat, és megszigorítja üzleti tevékenységük szabályait. Végigviszi a privatizációt; felszámolja az Állami Vagyonügynökséget, a tartósan állami kézben maradó vagyon kezelését több, egymással versengő holdingra bízza. Végrehajtja a társadalombiztosítás reformját, tovább csökkenti az állami újraelosztás részesedését a nemzeti jövedelemből. Új pártfinanszírozási törvényt fogadtat el a parlamenttel, a lehető legalacsonyabb szintre korlátozva az összeget, melyet a pártok egy-egy magánszemélytől, cégtől vagy alapítványtól elfogadhatnak. Véghezviszi a rendőrség civilesítését, felszámolja a rendőri szervek és a különféle őrző-védő kft.-k, nyomozó irodák és technikai berendezéseket forgalmazó cégek szimbiózisát. Csökkenti a titkos eszközökkel vizsgálódó szervek számát, működésüket az alkotmányos adatvédelmi szabályok korlátai közé szorítja. Eléri, hogy az ügyészség az Igazságügyi Minisztérium alá kerüljön - de ezzel párhuzamosan létrehoz egy független vizsgálóbírói hivatalt, mely széles körű felhatalmazással rendelkezik a kormányzati visszaélések feltárására és büntetőeljárás kezdeményezésére. Ilyen lépések sorozatában állna az egyik megoldás, melyet én - okkal - liberális megoldásnak nevezek. Ez úgy szüntetné meg az MSZP-klientúra nyomasztó túlsúlyát, hogy alacsony szinten nivellálná a pártklientúrákat.
A Fidesz-kormány nem a liberális megoldást választotta. Nem a politikai-üzleti társaság felbomlasztását, hanem belső arányainak erőszakos módosítását. Nem számolja föl, hanem birtokba veszi az MSZP-klientúra pozícióit. Vagyonokat csoportosít át, telefonvonalakat cserél ki. Fidesz-klienseket hoz helyzetbe, MSZP-klienseket tanít meg arra, hogy jobban teszik, ha pártfogót váltanak.
Amíg zajlik a megszálló hadművelet, a parlamenti politikában hidegháborús viszonyok uralkodnak. A kormány nem tárgyal, nem egyezkedik, nem enged; támad, fenyegetőzik, az ellenfél megbénítására törekszik.
Orbán Viktor az ősszel nyíltan megmondta, hogy most az einstandnak ideje van. Azt is kilátásba helyezte, hogy a foglalás megáll, mihelyt az erőviszonyok - a kormány megítélése szerint - kiegyensúlyozottá, "méltányossá" váltak. A nem is távoli februárt jelölte meg a hadművelet végpontjául.
Bár a határidőt nem venném készpénznek, biztos vagyok benne, hogy az offenzíva előbb-utóbb kifullad. Akkor alighanem csillapodni fog a csatazaj, s a fölvert por is elül. De a látkép, mely elénk tárul majd, lényegesen különbözni fog a választások előttitől. Az einstand politikájának maradandó következményei lesznek.
Minden klientúraépítő pártnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy az államon való élősködés népszerűtlen és illegitim. Ha felül akar maradni, kezelnie kell ezt a nehézséget.
Az MSZP a közvélemény semlegesítésének receptjét a kádári időkből hozta magával, a pártállami politikából adaptálta a demokratikus politikára. A megoldás lényege az, hogy a kormány minden érdekcsoportnak mintegy ajánlatot tesz: ti elnézitek, hogy megszálljuk a vezető posztokat az államban és a gazdaságban, s hogy ott összeharácsoljuk, amit lehet - mi pedig cserében benneteket is részesítünk a kiosztható javakból. "Érdekegyeztető"-nek nevezném ezt a formulát, mert szüntelen alkudozáson alapul, s mert az alkuba a lehető legszélesebb kört igyekszik bevonni. Ha megszilárdul, a korporatív állam intézményeivel egészítené ki a képviseleti kormányzás berendezkedését.
Csakhogy az érdekegyeztető képlet nem tudott megszilárdulni. Részint azért, mert a szocialisták kisebbrendűségi érzéseket tápláltak a demokratikus közvéleménnyel szemben. Nem merték (szerencsére) befogni sem a parlamenti ellenzék, sem a sajtó száját, nehogy a mesebeli szabógyerek elkiáltsa magát, hogy a királyon pufajka van. Így aztán hatalmuk teljében is botrányról botrányra bukdácsoltak, és ez aláásta a velük kötött alkukat.
Ami még nem zárná ki persze, hogy egy másik, több önbizalommal megáldott párt folytassa az érdekegyeztetésnek nevezett gyakorlatot, s elvigye a kifejlett korporativizmusig. Ám ez a szocialisták sajátos helyzetétől függetlenül is tarthatatlan. Hosszabb távon csak akkor működhetnék, ha az állam évről évre kellően nagy kiosztogatható tartalékokat tudna mozgósítani. Ez a lehetőség azonban már a kádári rezsim fénykorának végén semmivé vált, és a belátható jövőben nem térhet vissza. Leszögezhetjük, hogy az MSZP választási vereségével a korporatív kísérlet elbukott.
A Fidesz-kormány mindenesetre azonnal szakított vele. Félresöpörte az elődje által kötött alkukat. Felszámolta a társadalombiztosítási önkormányzatokat, megtette az első lépést az Érdekegyeztető Tanács félreállítása felé, felmondta a nyugdíjasokkal szemben törvényben vállalt kötelezettségeket, leállította a Nemzeti Színház építését. Az 1999. évi költségvetés tervezete világossá teszi, hogy ez a kormány a jövőben sem kíván minden alkuképes csoportot kielégíteni. A vesztesek belenyugvását olyan eszközökkel próbálja biztosítani, melyekhez az MSZP soha nem mert volna nyúlni: a parlamenti ellenzék megbénításával, a többi hatalmi ág önállóságának megtörésével, a sajtó megfélemlítésével és azzal, hogy általában növeli az állammal szembeni kiszolgáltatottságot.
Szakított a szokással, mely az előző parlamenti ciklusokban jelentős kiváltságokat biztosított az ellenzéknek. Nem tűri a kormánypárti politikusok visszaéléseinek parlamenti vizsgálatát. Arra készül, hogy jelentősen megritkítsa a plenáris ülések gyakoriságát. Előzetes vita és tájékoztatás nélkül sutba vágta a táblabíróságok felállításának tervét, megalázva és megzavarva a bírói kart. A botrányos ügyeket megszellőztető sajtószerkesztőségeket APEH-vizsgálattal fenyegeti meg. A maffia elleni harc örve alatt szabad betekintést kíván biztosítani a rendőri szerveknek bármelyikünk egészségügyi kartotékjaiba, bankszámláiba, társadalombiztosítási és adóügyi papírjaiba. Külön adórendőrséggel fenyeget bennünket. Az ellenzéki önkormányzatot választó fővárost a metróépítés leállításával, költségvetési támogatások megvonásával bünteti renitens magatartásáért.
"Tekintélyuralmi"-nak nevezem ezt a képletet, mert lényege az, hogy a végrehajtó hatalom felborítja a hatalmi ágak egyensúlyát, benyomul a magánélet alkotmányos jogokkal védett területeire, megtorolja a neki nem tetsző állampolgári magatartást, ezen a módon hatástalanítva ténykedésének külső kontrollját: a nyilvános kritikát, a civil tiltakozást és az intézményes fékeket. Ha megszilárdul, az autoriter állam intézményeivel kapcsolja össze a képviseleti demokrácia berendezkedését.
De megszilárdulhat-e?
A Fidesz-kormány nem rendelkezik elég kényelmes parlamenti többséggel ahhoz, hogy egyszerre tartsa sakkban az ellenzéket és kisgazda szövetségesét. Minél kevésbé hajlandó engedni az egyik oldalon, annál inkább zsarolhatóvá válik a másikon. Ám hosszabb távon nem a kisgazdásodás veszélyezteti, hanem a fideszesedés. Valószínűtlen, hogy az állandó erőfitogtatásra, a számba jövő vetélytársak és támogatóik megfélemlítésére építő politika választási sikert hozzon 2002-ben.
A Fidesz 1998-ban összeállt választói tábora nagyon heterogén. Az 1998-as Fidesz-szavazók nem csekély része protesztszavazó volt; olyanok, akik 1994-ben az MSZP-re szavaztak, 1990-ben pedig vagy az SZDSZ-re, vagy az MDF-re. Egyelőre nem világos, miért ne vándorolnának vissza az MSZP-hez 2002-ben. Egy másik rész az SZDSZ tudatos támogatói közül került ki, olyanokból, akik valaha a programjukért szerették a szabad- demokratákat. Őket épp a Fidesz-kormány tekintélyelvűsége taszíthatja el.
A Fidesz mandátuma a pártklientúrák leépítésére, a jogállam megszilárdítására és tisztességes politikai gyakorlat teremtésére szólt, nem arra, hogy osztozkodásra kényszerítse az MSZP-t. A választók meg fogják érteni, és aligha fogják jutalmazni, hogy a Fidesz-kormánynak egyetlen igazi célja van: megváltoztatni az erőviszonyokat az államon élősködő pártklientúrák között. A törvény uralma fölé emelni azokat, akik mögé állnak, s ezáltal elnyerik a tisztességes polgár minősítését, és a törvény pallosával fenyegetni azokat, akik nem kívánnak beállni a sorba.
Ezért úgy gondolom, a Fidesz-kormány nem élheti túl a tekintélyuralmi kísérletet. Csakhogy a tekintélyuralmi kísérlet túlélheti a Fidesz-kormányt.
Igaz, e kormány autoritarizmusa sajátosan jobboldali színezetű, a nemzeti-keresztény szellemiségből táplálkozik. Onnan meríti az állam mint társadalom-összetartó és -alakító tényező kultuszát, az állam és az egyház elválasztásával szembeni ellenszenvet s a "történelmi" egyházak iránti előszeretetet, a szociálpolitika felcserélését családpolitikára, a hajlamot a kihívó retorikai túlzásokra a határon túli magyarok ügyének kezelésében, a nehezen leplezett idegenkedést a külföldi tőkétől és a világra nyitott hazai magaskultúrától, és még sok minden mást. Fontosnak tartom, hogy Magyarország liberális pártja mindeme kérdésekben nyíltan és önérzetesen bírálja a Fideszt, s védelmezze vele szemben a világi és korlátozott állam, a szabadság és egyenlőség, a nyitott piacgazdaság és a nyílt társadalom ideálját. De hiba volna, ha a Fidesz-kormány alatt körvonalazódó tekintélyuralmi képletet összetévesztenénk annak jobboldali változatával. E képlet legaggasztóbb vonása éppen abban áll, hogy elválasztható a jobboldaliságtól, s ily módon hosszabb távon is életképes lehet.
A Fidesz-kormány erőpolitikájának első következménye az volt, hogy megállította az MSZP belső erjedését. Az MSZP heterogén párt. Mint politikai szervezet többféle áramlatnak ad otthont, köztük olyanoknak, melyek a liberálisok szövetségesei voltak a múltban és lehetnek a jövőben. De azonkívül fedőcége is a politikával összefonódott magánvállalkozások sokaságának. Ezt a zűrzavaros konglomerátumot a kormányzás éveiben Horn Gyula egyszemélyes teljesítménye fogta össze. Horn úgy tartotta kézben a pártját, hogy szinte minden befolyásos tényezőt lekenyerezett; vagy azzal, hogy juttatott neki valamit, vagy csak azzal, hogy értésére adta: tud a viselt dolgairól, de nem nyúl hozzá. A maradékot elszigetelte, félreszorította. Horn gyors távozása nyitottá tette a párton belüli helyzetet; esélyt adott rá, hogy felszínre kerüljenek a botrányos ügyek, és a szocialisták megpróbáljanak szabadulni a pártjukkal összefonódott, kétes magánvállalkozások tehertételétől. A kormány által indított hidegháborús offenzíva elejét vette a tisztulási folyamatnak. Az MSZP összezárta sorait. Horn Gyula után is Horn Gyula pártja maradt.
Ha ebben az állapotban jut el a következő választásokig, akkor nagyjából előre látható, mit fog hozni az újabb kormányváltás. A megvert, megalázott MSZP-klientúra revánsot vesz jobboldali vetélytársán. Jönnek az új kirugdalások, felszámolások, gründolások és vagyonátcsoportosítások. S a birtokon belülre kerülőknek eszük ágában sem lesz lemondani a túlhatalomról, melyet elődeik kapartak a kormány alá. Jól fog jönni nekik az APEH-rendőrség. Kedvükre lesz a polgárok személyes adatai fölötti rendőrállami kontroll. Előnyösnek fogják tartani a parlamenti ellenzék bénultságát. Nem fogják bánni a bírói hatalom gyöngeségét. S már a pufajka emlegetése sem fogja zavarni őket.
Kormányok jönnek-mennek - az autoriter állam maradhat. A demokrácia működése zaklatott lenne, a politika a végsőkig eldurvulna, nyers pozícióharcok dúlnák föl szakadatlanul - de a küzdelem nem érintené az állam túlhatalmát, csupán azt, hogy éppen ki rendelkezik vele.
Sőt még az sem szükségszerű, hogy a képviseleti demokráciát és az autoriter államot összekapcsoló rendszer ilyen hektikusan működjék.
A parlamenti váltógazdálkodás folyamatosságát minden körülmények közt a hatalomban egymást váltogató pártok íratlan megegyezése biztosítja. Ha nincs megegyezés, a viszonyok kiszámíthatatlanok. A két oldalnak össze kell szoknia, egyetértésre kell jutnia abban, hogy mi az, amit a hatalomra kerülők nem tesznek meg a hatalomból kikerülőkkel. Egy demokratikus rendszert nemcsak az jellemez, hogy milyen formális szabályok szerint működik a parlament, hanem az is, hogy van-e a szemben álló pártok közt íratlan megállapodás - s ha van, mit tartalmaz.
A felek megegyezhetnek abban, hogy senki nem vizsgálja felül az előző kormány által kötött nemzetközi szerződéseket, nyomós indok nélkül nem állít le már megkezdett beruházásokat, nem kezd széles körű tisztogatásba a közszolgálat köreiben. Megegyezhetnek abban, hogy bizonyos alkotmányos alapelveket senki nem támad az olcsó siker reményében. És mintegy az egyezség garanciájaként megegyezhetnek abban, hogy az ellenzék számarányától függetlenül bizonyos parlamenti kiváltságokat kap, s azokat a kormánytöbbség soha nem vonja kétségbe.
Az a többség, mely nem nyúl az ellenzéki kiváltságokhoz, ezzel mintegy hallgatólagos ajánlatot tesz a másik félnek: te kivizsgálhatod a mialattunk elkövetett disznóságokat, és számítok rá, hogy cserében én is kivizsgálhatom azokat a disznóságokat, melyeket tialattatok követnek majd el. Te most a Szokai-Tocsik-ügyet, én majd a Simicska-ügyet meg a Pintér-ügyet. Ez az alku nemcsak a parlamenti játszma résztvevőinek előnyös, hanem a választóknak is, hiszen a vizsgálódás lehetősége az egyik legfőbb biztosíték arra, hogy a tények nyilvánosságra kerülnek.
A Fidesz az előző kormánytöbbség által ajánlott alkut kihasználta (helyesen), majd kormányra kerülvén felrúgta (helytelenül). Az íratlan egyezségek - nem lévén szankciójuk - semmi máson nem alapulnak, mint a másik fél jövőbeni magatartásába vetett bizalmon. Ezt a bizalmat nehéz fölépíteni, és könnyű lerombolni. Most romokban van.
Azonban vegyük észre: a Fidesz nemcsak felrúgott egy alkut - még van rá ideje és módja, hogy egy másik ajánlatot tegyen az elvetett régi helyett. Egyelőre nem egyezkedik, hanem nyomul. De amikor majd megáll, megteheti a maga ellenajánlatát. Valahogy így: Nem engedem meg neked, hogy parlamenti vizsgálatokkal járasd le Simicska Lajost. Viszont nem uszítom rá az APEH-rendőrséget Máté László cégeire, és arra számítok, hogy cserében te sem utasítod majd az ügyészséget, hogy Tóth Béla vállalkozásait vizsgálja. Nem bántom a megmaradt klientúrádat, de te is hagyd békén az enyémet. Erre az alkura is stabil parlamenti váltógazdálkodás épülhet, csak éppen másfajta, mint az előbbire. Ennek az alkunak a jegyében tartós kiegyezés jöhet létre a politikai-üzleti társaságot alkotó, rivális pártklientúrák közt. Kiszámíthatóvá válhat az autoriter állam működése.
A tekintélyuralmi alku a résztvevők számára rendkívül előnyös volna. A választók közössége számára azonban egyértelműen rossz. Nem abban tenné érdekeltté a feleket, hogy elfogadják az állam hatalmának liberális korlátait, amikor kormányon vannak, cserében azért, hogy ők is korlátozhatják a kormányon lévőket, amikor ellenzékben lesznek - hanem abban, hogy minél korlátozatlanabb hatalom összpontosuljon a kezükben, amíg övék a kormány, miközben számíthatnak rá, hogy visszaéléseiket nem kérik számon rajtuk akkor, amikor a választók leváltják őket.
Ezekkel a kilátásokkal szemközt kell az SZDSZ-nek meghatároznia a maga politikai helyét és feladatát. Az a hely még a régi. Az a feladat még a rendszerváltó liberalizmus megvédésében és beteljesítésében áll. Magyarországon még mindig az a fő politikai kérdés, hogy korlátozott állam lesz-e itt, vagy mindent maga alá gyűrő állam, hogy megvalósul-e a hatalmi ágak egyensúlya, vagy a végrehajtó hatalom maga alá gyűri a többit, hogy a kormány parlamenti ellenőrzés alatt fog-e állni, vagy a parlament a kormány pecsétnyomó gépe lesz, hogy az állam tiszteletben tartja-e az egyének jogait, vagy gátlás nélkül behatol magánéletük alkotmányosan védett tartományaiba, hogy a törvény lesz-e az úr, vagy a hatalmi önkény és a korrupció. Ma még küzdeni kell azért, hogy Magyarországon liberális demokrácia és liberális kapitalizmus legyen. Ezt a harcot vagy az SZDSZ fogja megvívni - vagy nem vívja meg senki.
A cél tehát adott. De még le kell fordítani a politikai stratégia nyelvére. Meg kell határozni a legyőzendő ellenfelet, és ki kell jelölni a választói tábort, mely a liberális politika mögött felsorakozhat.
A liberális politika első számú ellenfele ma az autoriter állam kiépítésén dolgozó Fidesz. A cél nem lehet kevesebb, mint a Fidesz legyőzése. Arra kell törekedni, hogy a választók 2002-ben küldjék el a jelenlegi kormányt, s hogy olyan kormány alakuljon, mely megszakítja a tekintélyelvű gyakorlatot.
Ehhez erős liberális pártra van szükség, legalább olyan erősre, mint amilyen 1990-ben volt az SZDSZ. Erős liberális párt pedig csak akkor lehetséges, ha felépíthető egy harmadik választási tömörülés a Fideszé és a szocialistáké mellett, melynek gerincét nem egy harmadik klientúra alkotja. Felépíthető-e?
A válasz azon múlik, hogy létezik-e számottevő középréteg Magyarországon, melynek tagjai nem az államtól várják boldogulásukat. Vannak-e vállalkozók, szakemberek, értelmiségiek, akik kívül állnak az államra fonódott érdekszövevényen, és nem is a bekerüléstől remélnek esélyt, hanem az egész szövedék felbontásától.
Ez a réteg létezik. Valószínűleg erősebb, mint bárhol másutt a térségben, mert kialakulása már a kommunista rendszer utolsó évtizedeiben megkezdődött. Már az átalakulás idején politikai tényező volt. Tagjai adták az SZDSZ első szavazótáborának gerincét. Nagyon sokan közülük a Fideszre szavaztak 1998-ban. De nem ott van a természetes helyük. Ezt most fogják megtanulni, a következő években.
Ezek az emberek nem okvetlenül azonosulnak a liberalizmussal. De megnyerhetők a liberális program számára. Átlátják, hogy nem jó olyan országban élni, ahol bárkit fenyegethet az adórendőrség önkénye. Nem kívánják maguknak azt a világot, ahol a rendőri szervek bárki legszemélyesebb adataihoz hozzáférhetnek. Nem szeretnék azt a rendet, ahol bármely alkalmi drogfogyasztó - minden ötödik középiskolás - potenciális börtöntöltelék. Nem óhajtanak olyan helyzetet, melyben kormánypárti polgármestert kell választaniuk ahhoz, hogy településük költségvetési támogatásban részesüljön. S végképp nem képzelik azt, hogy jobb, ha az államot yuppie-k fosztogatják, mint ha komcsik teszik ugyanezt. Ők lehetnek a liberális politika táborának vezető ereje. De hogyan lehet megszólítani őket?
Az SZDSZ ma kis párt. Májusban a választók 7-8 százaléka szavazott rá; támogatottsága a nyáron 3-4 százalékra esett vissza, s még mindig 6 százalék körül van. Ebben a kicsiny táborban magas a meggyőződéses liberálisok aránya. Őket természetesen megerősíti az SZDSZ melletti kitartásukban, ha a szabaddemokraták eltökélten szembeszállnak a tekintélyelvű politikával, akár a bírói hatalom csorbításáról, akár a drogfogyasztás büntetőjogi üldözéséről van szó. De megnyerhetik-e azt a kétszer ekkora kört, mely 1996 és 1998 közt elhagyta az SZDSZ-t, és még ma is a Fideszt választaná?
1990-ben nagyon sokan szavaztak az SZDSZ-re azért, mert helyeselték a liberális Magyarország jövőképét. De az egészen rendkívüli pillanat volt. Annak a választásnak a tétje nem részletkérdések körül forgott, hanem civilizációs alapkérdések körül. Rendes körülmények közt, amikor a pártprogramok különbségei részlegesek és fokozatiak, sokkal kevesebben hajlamosak elvekre szavazni személyes előnyök helyett, gondolnánk. S ha így van, akkor a liberális politika csapdába zárhatja az SZDSZ-t. Megtarthatja számára a 7-8 százalékot. Csakhogy elvághatja attól a mintegy kétszer ekkora szavazórétegtől, mely nagy párttá tehetné.
Ha ez igaz, akkor az SZDSZ-nek döntenie kell. Vagy kicsiny liberális párt marad, vagy egész másként kell politizálnia, mint ahogyan ez a cikk javasolja. Rendszeres közvélemény-kutatásokkal kell tudakolni, hogy a megcélzott választók éppen mit kívánnak a politikától. Arról kell beszélni, azt kell megígérni. Némelyik hivatásos SZDSZ-politikus valahogy így gondolja. De ha így gondolják, tévednek.
Először is, az ígérgetéssel megnyerhető szavazók észre sem vesznek egy kis pártot, mely még ki sem heverte választási vereségét. Követelhet az SZDSZ a tervezettnél magasabb nyugdíjakat, követelheti az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok bérének emelését - a célba vett csoportok nem remélnek tőle semmit, ezért szavait eleresztik a fülük mellett. Az SZDSZ még jó darabig csak azoknak a polgároknak a figyelmére számíthat, akik 1998 májusában is rá szavaztak. Őket kell meggyőznie arról, hogy érdemes kitartani mellette. Ezt a tábort kell önbizalmában megerősíteni, ezt a kört kell abba az állapotba hozni, hogy magabiztosan érveljen az SZDSZ mellett másfél-két év múlva, amikor majd a Fideszhez pártolt SZDSZ-szavazók tömegével bizonytalanodnak el.
Másodszor, súlyos tévedés azt gondolni, hogy az átlagos szavazó átlagos körülmények közt kizárólag azon az alapon szavaz, hogy melyik párttól reméli a legtöbb előnyt magának és családjának. A polgárok nemcsak saját maguknak választanak kormányt, hanem az egész országnak; nemcsak arra gondolnak a szavazófülkében, hogy nekik, hanem arra is, hogy az országnak mi a jó. Nemcsak azzal törődnek, hogy a hivatalban lévő kormány alatt többet kerestek-e, mint négy évvel korábban, hanem azzal is, hogy olyan országot teremtett-e a kormány, melyben jól érezhetik magukat, amelynek állapotaival azonosulni tudnak. Azt állítom, hogy az a középréteg, melyet az SZDSZ-nek elsőként kellene megnyernie, nem fog jó érzéssel azonosulni a Fidesz Magyarországával. Az SZDSZ-t viszont csak akkor fogja választani, ha a szabaddemokraták képesek lesznek megjeleníteni egy másik Magyarország ígéretét.
Az a párt, amely a közvélemény mindenkori alakulásához igazodva próbál szavazatokat nyerni, soha nem kerülhet a meghatározó politikai tényezők közé. A vezető pártok nem követik, hanem alakítják a közvéleményt. A szabaddemokrata politikát nem ahhoz kell szabni, hogy a párt számára fontos középrétegek ebben a pillanatban mit várnak a kormánytól, hanem ahhoz, hogy miről lehet majd meggyőzni őket másfél-két év múlva, amikor a tekintélyelvű politika vetése beérik. Az SZDSZ potenciális választói megnyerhetők lesznek a liberális alternatíva számára, de csak akkor, ha az az alternatíva előbb már folyamatosan jelen lesz a magyar politikában.
Ki kell kalapálni a liberális alternatíva vezérmotívumait, és minden lényeges ügyben rendületlenül hangoztatni őket, tekintet nélkül arra, hogy az adott pillanatban kit vonzanak ezek a párt saját hívein kívül. Minden mást alá kell rendelni ennek a feladatnak. Ha az SZDSZ ezt az utat választja, akkor a választási vereségből némi előnyt is húzhat. Jelenlegi tábora nemcsak hogy elfogadja a liberalizmus képviseletét: azt várja tőle. Ez időt és mozgásteret biztosít számára ahhoz, hogy mire a tágabb közvéleményben bekövetkezik az elmozdulás, ő már ismét a liberális Magyarország eltökélt, ütőképes pártja legyen.
Ezt a stratégiát ajánlhatják az SZDSZ-nek a magyar liberálisok. Való igaz: ha a párt vezetői magukévá teszik a liberális stratégiát, politikai kockázatot vállalnak. De az SZDSZ mindig akkor volt sikeres, amikor mert kockáztatni, és akkor fenyegette eljelentéktelenedés, amikor visszariadt a kockázattól.

Mancs, X. évfolyam 51. szám

Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan.
Előbb azonban le kell rágnom a már lerágott csontot, az előzményeket. Tehát: Ember Judit a rendszerváltozás előestéjén összehívta azokat az immár meglett embereket, akiket szüleikkel - az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjaival és a hozzájuk tartozókkal - 1956 telén a romániai Snagovba deportáltak. De nem egyedül jelent meg a találkozón, hanem kamerája társaságában, és a beszélgetők a kamera szeme előtt mondták el egymásnak és az általuk nagyra becsült rendezőnőnek emlékeiket, sebeiket, gyerekkori és 1988-as viszonyukat a szüleikhez.
Amikor a filmet nyolcévi pihenő után a televízió a forradalom évfordulóján be akarta mutatni, a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet. Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában. A művészet - és a riporteri dokumentáló munka - abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene. De szellemi tulajdona felett nem rendelkezhetnek. Az első hibát tehát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély.
Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra. Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené. Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek körébe.
A másik állandó érv a film bemutatása ellen pofonegyszerű: a film rossz. Tegyük fel, hogy ez igaz. Ám ha minden rossz filmet betiltanának, kevés néznivalónk maradna. Különben is a rossz film, ha nem alantas ösztönökre épít, hamar lekerül a műsorról. És mit változtat a szereplők jogi helyzetén, hogy jó vagy rossz filmhez adták-e oda a küllemüket és a hangjukat? Akkor miért ne tilthassák be a színészek is a közreműködésükkel készült filmet, ha ez nem tetszik nekik?
Vásárhelyi Mária sikolya, észérvek formájában megnyilatkozó irracionális lávakitörése egyszer csak megvilágosította az elmémet. Annak tudása robbant fel benne, hogy ebben az országban a kommunisták 1945 után meghatározhatatlan mennyiségű bűnt követtek el, és hogy közülük a legjobb hiszeműek sem mondhatják magukat ártatlannak. (Ezt nem kívülállóként mondom, rólam is szól a mese, húszéves korom táján írott verseimért.) A régi kommunisták, a felelős posztokra helyezettek olykor a legszörnyűbb tettektől sem tartóztathatták meg magukat. Nem a cinikusokról, hanem a hívőkről beszélek. Így hát az utódokat szenvedélyesen izgathatja, hogy miként oszlik meg az ősök között a kollektív bűnmennyiség. Vásárhelyi Mária azzal vádolja a filmet, hogy nem végzi el az általa megkövetelt kidekázási műveletet, és ennek következtében a nézők összetéveszthetik az ő apját más apákkal. A Miki bácsit például a Laci bácsival, a Feri bácsival vagy akár - horribile dictu! - a Péter bácsival. Márpedig neki az ő apja elmondta a színtiszta igazságot, és ő ebben hisz akkor is, ha ez hibája vagy korlátja. Ez utóbbi mondat a filmből való. De gondoljuk csak meg: ha akkor is az apjának hinne, ha ez hiba lenne és korlát, akkor csak olyan filmet fogadhat el, amely ugyanazt mondja vagy sugallja, mint amit az apja mondott neki.
Azért olyan döbbenetes ez, mert a film egyáltalán nem erről szól. Vásárhelyi Mária, aki folyvást tiltakozik az ellen, hogy kizárólag a beavatottak számára készüljön közérdekű film, ez esetben csakis a beavatottak fejével gondolkodik. Ráadásul a riadalom, amelyet világgá kiabál, a saját legbelső problémája. A nem beavatottakat ugyanis nem érdekli, a beavatottak pedig tudják, hogy miben különböztek egymástól Vásárhelyi Miklós, Rajk László, Donáth Ferenc és Erdős Péter, és persze azt is tudják, hogy fejlődésük bizonyos fokán miféle közös alapállás jellemezte őket. A film azért jó, mert szereplőit szembesíti különleges sorsukkal, amelybe beleszülettek, amelyet tehát nem maguk alakítottak ki, és amelyet éppen ezért csak tusázva fogadhatnak el. Azért jó, mert sok olyan mélyre világító mondatot varázsol elő a beszélgetőkből, mint amilyet az imént idéztem.
Vásárhelyi Mária kétségbeesésében úgy érzi, hogy mindenki ellene, ellenük fordult: az egykori spiclik, az elvbarátok, még a barátok is. Engem remélhetőleg az utóbbi kategóriába sorol, és most majd különösképpen rossz néven veszi tőlem... mit is? Hogy a barátaim ellen fordulok? Hogy a közös fészekbe piszkítok? Csakhogy én sosem szerettem a fészek-filozófiát. Nem érzek például szolidaritást a spiclik iránt, még akkor sem, ha ´56 után ültek. Ezt nemrégiben rossz néven vették tőlem. Több közöm van még ma is bármelyik pesti sráchoz, aki önzetlenül örülni tudott a forradalomnak, mint az olyan Petőfi köröshöz, aki betojt tőle. Azért nem leltem az irodalmi életben sem a helyem, mert viszolygok az itt dívó és igen lukratív közös-fészek-filozófiától. Ami pedig a barátságot illeti: ennek legfőbb kritériuma szerintem az őszinteség. "Marcsi - mondanám a legszívesebben -, hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?" De aztán mégsem mondom ezt, hiszen a Magyar Hírlapban már nincs általános betiltásról szó. Sem csacsi feltételekhez kötött engedélyezésről. (Mert ilyesmi is elhangzott: vagy a teljes felvett anyag jöjjön, kilenc órán át, vagy semmi.) Talán sosem volt általános betiltásról szó, talán csak egy tévéadást akartak meghiúsítani az Ötök. Ez jó hír volna, ennek örülnék mint barát.
Szívesen örülnék - csak az a vég, a Magyar Hírlap-cikk utolsó mondata, csak azt tudnám feledni... Rossz emlékeimtől vezérelve beolvastatom magamnak a telefonba. Vásárhelyi Mária baljós látomásában feltűnt a februári kulturális szenzáció: "Egy betiltott dokumentumfilm nyerte a játékfilmszemle fődíját." Ejnye. Ez a nem fair kardvágás rábír arra, hogy végezetül még egyet piszkoljak a fészkünkbe.
De nevek említése nélkül. Egy főszerkesztő azért nem közölt valamiféle dokumentumot a Nagy Imre-per témaköréből, mert - mint mondta nekem - Vásárhelyi Miklós nem örülne ennek, márpedig lapja a Soros Alapítvány jóvoltából jelenhet meg. És ugyanezt mondta, más apropóból, egy irodalmi társaság elnöke: ha Vásárhelyi megharagszik, akkor a társaság nem kap több Soros-pénzt. A sajtószabadság törvényes garanciáit nem csak sajtóbirodalmak csorbíthatják, hanem alapítványi függőségek is. Vásárhelyi Miklós esetében ez azért különösen bosszantó, mert neki - ha jól ismerem, amit őszintén remélek - eszébe se jutnak efféle büntetőszankciók. Csakhogy a Kádár és Aczél országában nevelkedett kulturális teherhordozóknak nincs szükségük senki fenyegetésére: maguktól korlátozzák magukat, a biztonság kedvéért. (Ha nem restellném, én is kijelenteném, úgyszintén a biztonság kedvéért, hogy ez a cikk nem a Narancs cselszövése, hanem kizárólag az enyém.) Ezért a zsűritagok szocializációjuk folytán Vásárhelyi Mária utolsó mondatát emésztgetve kiselejtezhetik a kétszáz pályamunka közül A snagovi gyerekeket. Ez az én rémlátomásom. A legtöbb zsűritag feltehetően nem iszonyodik a Soros Alapítvány támogatásától. Vásárhelyi Mária idézett mondata mozgásba hozza fantáziájukat, ráadásul a film hangminősége csakugyan csapnivaló. Kinek tűnik fel, ha nem fogadják el: úgyis csak harmincat vagy legfeljebb negyvenet mutathatnak be. Aki rosszra gondol, az a rossz!

MaNcs, VIII. évf. 51-52. szám, (1996.12. - 1996-12-19 )

A Budapesti Közlekedési Vállalat különös képződmény, pedig alapvetően nem lenne bonyolult dolga: egy kétmilliós városban kellene biztosítani a tömegközlekedést, ahol éjszaka teljes nyugalom van, nappal pedig a megszokott üzletmenet, mennek az emberek dolgozni, aztán haza.

Legutóbb az egyik busznak kiesett a kereke menet közben, és ebből az érdeklődő közönség gonoszabb része azt a következtetést vonta le, hogy az egész hóbelevanc hamarosan összeomlik, pedig erről szó sincs, csupán némileg elhajlunk majd a dél-amerikai vonal felé, midőn szigetelő szalaggal összetartott közlekedési eszközökön fogjuk szállítani a csirkékkel teli ketreceket, emelkedőn kiszállunk és megtoljuk, viszont lejtőn boldogan kurjongatunk, mert a menetszél borzolja megritkult hajunkat és ez jó érzés.

Magyarország húsz éve képtelen dönteni arról, hogy a privatizáció jó dolog-e vagy az ördögtől való praktika, ezért aztán nem is dönt, csak maszatol, néha úgy tesz, mintha magánosítana, de tulajdonképpen adakozik, néha pedig állami, önkormányzati kézben tart ágazatokat, de aztán hagyja, hogy lerohadjanak.

Mi a magyar privatizáció lényege?

Az első körben eladtunk mindent, mert az állam teljes mértékben képtelen volt finanszírozni bármiféle fejlesztést vagy fenntartást, és a magántőke pedig rafinált valami, szeret például olyan cégeket, szolgáltatásokat vásárolni, amiből haszna származik, mert a hülyék általában nem a multinacionális cégek vezetői posztján tartózkodnak, mint ahogy az iparmágnások között is viszonylag kevés debilt találhatunk.

A Szabad Demokraták Szövetsége a kezdetektől azt hangoztatta, hogy az „állam rossz gazda”, adjunk el mindent, aztán majd a piac beszabályozza a folyamatokat, ami néhol igaz, néhol pedig nem, mert a piac csak akkor szabályoz, ha létezik egyéni és társadalmi mobilitás, ha van elég hely például Szabolcs-Szatmár-Bereg megye elhagyása után a megtelepedésre, és belefér az önképünkbe a teljes keleti régió elnéptelenedése.

A piac például szeret hasznot termelni, és szereti lemészárolni a konkurenciát. A piac ugyan tényleg működik és világos törvényeket teremt, azonban nem számol népekkel és nemzetekkel, simán belefér éves elszámolásába, ha egy ország megszűnik létezni.

Mindez természetesen csak a privatizáció azon részére igaz, amikor valamit egy prosperáló cég vásárolt meg, nem pedig a KISZ-ben megedződött szimpatikus politikai vállalkozó, aki aztán visszabéreltette az állammal tulajdonát.

/Para- Kovács Imre nepszava.com
   2010.augusztus 20./

 A Magyar Televízió megszorításokra hivatkozva megszüntette néhány műsorát, elküldte Juszt Lászlót és levette a képernyőről a Napkeltét, a minden reggel jelentkező közéleti-politikai műsort. A Napkelte kivégzése meglehetősen nagy visszhangot keltett, mivel kőkemény politikai vonatkozásai is vannak és voltak a műsornak, elsősorban azért, mert a Fidesz elnöke, Orbán Viktor vezetésével a párt bojkottálta, képviselőik, tisztviselőik nem nyilatkoztak, nem jelentek meg, és ehhez a bojkotthoz boldogan csatlakozott a KDNP nevet bitorló pártocska is. Fontos azonban némileg felvázolni az előzményeket, mert a magyar közszolgálati televíziózás meglehetősen furcsa képződmény, tökéletesen érthetetlen és értelmetlen rendszerrel, pazarlással és csórósággal egyszerre, folyamatos elnöknélküliséggel, egyszóval kódolt káosszal.Van négy állami televíziónk, a Duna TV, a Duna Autonómia, a Magyar 1 és a Magyar 2. Mondanom sem kell, ebből minimum kettő tökéletesen felesleges, hiszen csupán kifizetőhelyekként működnek, tényleges funkciójuknak megfelelni nem tudnak, néha megpróbálnak kereskedelmi televízióként viselkedni, néha pedig csak zavarodottan motyognak maguk elé, nem értve, mit is keresnek ebben az érdekes, de túl gyors világban.A Napkelte külső gyártásban készült éveken át, tehát piaci alapokon, Gyárfás Tamás vezetésével, de konkurencia nélkül, mivel a kereskedelmi csatornákon ebben a reggeli időszakban tombol a konzumidiotizmus, heherésző kvázi hírességek adnak táplálkozási tanácsokat, vagy wannabe zenekarok playbackelnek szorgalmasan. A Napkelte tehát megmaradhatott a nyolcvanas években, mintegy zárványként utazva az időben, elkerülve mindenféle modernizálási kísérletet, úgy tartalmilag, mint megjelenésében. Unalmas volt és avítt.Mindezt azért fontos elmesélnem, mivel a Fidesz bojkottja és a liberális értelmiség utálkozása egyaránt a Napkelte ellen irányult, márpedig ilyen egybeesés nem fordult elő a kilencvenes évek eleje óta, tehát értelmezhetném a Magyar Televízió döntését korszerű és átgondolt paradigmaváltásként is, ha nem tudnám pontosan, hogy törleszkedés és politikai számítás áll a műsorváltozás mögött.Orbánék bojkottja egyszerűen megfutamodás volt a kínos kérdések elől, mivel a Napkelte kétségtelenül baloldali irányultságú stábja nem működött közre mikrofonállványként, márpedig magyar politikus, különösen magyar jobboldali politikus csak a saját közönsége előtt szeret fellépni, ha módja nyílik rá, kijelöli a kérdező személyét is, előre elküldi a kérdéseket, és ami a legszörnyebb, mindezt meg is teheti, mert a nyilvánosság ereje nem működik, csupán befektetési bankok és mosóporok esetében.A bojkott tehát nevetséges volt, de a Napkelte ettől még nem lett jobb, viszont a Magyar Televízió vezetősége pontosan tudja, hogy tavasszal országgyűlési választások lesznek, és khm, nem a baloldal tűnik esélyesnek.A Fidesz kétharmad közeli győzelme esetén – ami könnyen előfordulhat –, gyakorlatilag teljhatalma lesz a közszolgálati médiumok fölött, márpedig a hatalom pénzt jelent, és pénz nélkül még a közszolgálati televízió sem tud működni.Ez a helyzet áll elő akkor, ha a közmédiumok függetlensége csak névleges, mivel nincs törvényben rögzített költségvetésük, ezért aztán minden alkalommal kuncsorogniuk kell némi alamizsnáért, és a koldusok függetlensége csak látszólagos lehet. Nem tudnak ciklusokon át tervezni, képtelenek dolgozni, ezért aztán nem is próbálnak, választástól választásig élnek, meg akarnak felelni az aktuális kormányzatnak, és jó előre felkészülni a következőre, mert különben elzárják a csapokat. Olyan ez nekem, mint Eperjes Károly Kossuth-díja... Megérdemelte, szerintem is megérdemelte, de mivel a Fidesz-kormány adta neki egyértelműen politikai okokból, így már mindörökre büdös lesz egy kicsit a dolog. Ahová csak nézek, mindenhol készülődnek az emberek a következő – névlegesen jobbközép, de lényegében megfoghatatlan ideológiájú, ám módszereiben bolsevik – kormány hatalomra kerülésére, folyik a helyezkedés, egzisztenciálisan állam-függő művészek fedezik fel magukban a nemzeti érzés megfelelő változatát, pályázatokból élő alkotók kötik meg beteges kompromisszumaikat, hogy jövőre is tudják fizetni a lakáshitelük részleteit, és az egész valami rettenetesen szomorú, mégis mélységesen emberi.Nem lesz többé Napkelte, ami nagyszerű, de ami helyette lesz, valószínűleg még rosszabb lesz, bár ideológiailag megfelelő, egy szagtalan-színtelen információs magazin, ahol a műsorvezetők udvariasak lesznek a fideszes politikusokkal és nem hozzák őket kellemetlen helyzetbe, majd a kiegyensúlyozottság jegyében a szocialistákkal is kedveskednek, az egész olyan lesz, mint egy születésnapi zsúr, lehetőleg jó hírekkel feldobva.Sajnos azonban ez nem újságírás, ez nem televíziózás, csak valami megúszásra berendezkedett utánzat, mert a politika az ilyesmit szereti, erre ad pénzt, és egy olyan kis piac, mint Magyarország, képtelen eltartani a maga színvonalas televízióját.Örök gyámság, nem fogunk szabadulni a politika kezéből, míg meg nem valósul az európai egyesülés valóban működő formája, közös nyelvvel, közös célokkal és sokféle kultúrával. Addig pedig marad a hóeleji sorban állás a pénztárnál, a politikailag beteg műsorok és a szánalmas helyezkedés négyévente.

/Para- Kovács Imre nepszava.com 2009. október 01./

 

Hiába vártuk a megváltást. Alig két évvel a médiaháború befejezése után, alig pár hónappal a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény elfogadása után már hányunk a média szótól, unjuk a lankadatlan médiacirkuszt, nem tudjuk, mi a mostani nyomulások tétje, kié a Nap TV, kié az MTV, és nem is érdekel minket, csak Dzsoki ne legyen öngyilkos, csak Fridi hívja be O. J. Simpsont, csak legyen meccs. Csak legyen tévénk. Csak kapcsolgathassunk Szekeres Imréről Somára, és vissza, csak legyen értelmes vita a Kossuth rádión, csak legyen háttérpop a Danubiuson és a Juventuson; hogy mi miért van, és kinek a pénzéből, az le van szarva. Mintha - legalábbis részben - nem a mi agyunk, ízlésünk, gondolkodás- és érzésvilágunk jövőbeli állapotáról szólna a mostani médiaizmozás. Közönyünkkel megvalósítjuk Kádár álmát: elégedett chipsmajszoló fogyasztói viselkedés plusz kollektív politikai kuss. A médiaháború befejeződött. Ami most van, az már a kölcsönös elrettentéssel fenntartott béke.
A médiatörvény szóra persze már az újságírónak is berándul a gyomra. A két közmédiumnak időnként (hitelbe?) odadobott csődmilliók, a továbbra is tisztázatlan finanszírozás, ismeretlenek által kilátásba helyezett változtatások és leépítések, elnökségekért pályázó régi elvtársak, a kuratóriumok hétpártisága, a civil egyesületek sajátos kisorsolása: megannyi egzisztenciális-politikai-szakmai kérdőjel, megannyi gyomorfekély.
Persze szép dolog, hogy minden szabályozva van, ami kell, a reklámidőtől kezdve a szponzorálásokon át a kuratóriumok hatásköréig, a jövendő tulajdonosok egyéb médiarészesedésétől a vallási és kisebbségi műsorok védelméig; mindezek miatt valószínűleg megérte ez a túlbonyolított, bürokratikus és sok más szempontból felesleges törvény. Ámde.
A kutya természetesen nem az 1996. évi I. törvényben van elásva. Mivel a közmédia nem lesz teljesen államtalanítva, a parlamenti pártok emberei méricskélhetik majd szépen patikamérlegen, vajon egyenlő arányban menedzselte-e aznap mindenki a saját pártját. A törvény egy olyan időszakban konzervál pártbefolyást a közmédiában, amikor a privát médiában nincs igazi esély a jelenlegi médiatulajdonosi kör bővülésére vagy lecserélésére, legfeljebb pár évre színre lép majd egy-két új spíler az MTV 2-es és az 58-as csatorna büszke tulajdonosaként. Konzervált emberek nyomatják majd a konzervműsorokat.
Hogy pontosan kié a sajtó, és ki kinek az embere, az marad rejtély. Ugyanúgy semmit nem tudunk a mai magyar médiapiacot uraló négy-öt főbb birodalom gazdasági eredetéről, vezetőinek személyes és politikai hátteréről, mint azelőtt. Hiába írja meg a Magyar Nemzet, milyen ember Fenyő János VICO-főnök, ha a többiek homályban maradnak. Mint újságíróknak, általában olyan tulajdonosaink vannak, akikről minimum többrészes tényfeltáró dolgozatokat írhatnánk, az eladott filmjogokból pedig házat vehetnénk Malibuban. De ki fog tényfeltárni? És ha fog, akkor mi van? Hiába írja meg Kovács Zoltán az ÉS-ben, hogy Popper Péter, a miniszterelnök pszichoanalitikusa beajánl nekik egy építési vállalkozót, aki igyekszik rábeszélni a lap főszerkesztő-helyettesét, ugyan induljon már a tévéelnökségért: az egész abszurdumnak semmi következménye, a vállalkozó neve viszont ott szerepel a napilapokban, most már mint lehetséges tévéelnök maga is.
A magyar köz- és privát média, és azon belül is az újságíró, többszörösen megalázott helyzetben van. A médiában dolgozók (és megdolgozottak) jó részének belső igénytelenségéhez, hírek iránti érzéketlenségéhez hozzájön, hogy nincs is törvényes joga alapvető információkat megszerezni, plusz ott van még időnként a politikai kontroll, valamint az informális "baráti" vagy gazdasági birodalmi ellenőrzés, jóindulatú hümmögés, félig tréfás szerkesztői szájhúzás, amely után mintegy maguktól kihúzódnak félmondatok és élesebb utalások; majd a végén, az egészet lekerekítendő, jön a befogadó, az olvasó nagyfokú közönye. A Magyar Nemzetnél klasszikus cenzúra miatt több napig pihent a VICO-cikk, amelyet aztán a Népszabadság főszerkesztője sietett túlértékelni és lebecsülni egyszerre, Fenyő ürügyén kicsit eláztatta Petőt, majd az egészet a Nagy Népi Ásítás ratifikálta.
A politika nagyrészt ugyanúgy lekezeli a médiát és embereit, mint mindig is. A média meg nyüszít, azt is inkább halkan, és ha orránál fogva leviszik sétálni, szégyenlősen maga alá teljesít.
A legkülönbözőbb Fontos Ülések alatt órákon át ülnek a kávé- és vízmentesített folyosókon hírversenyben lévő újságírók, hogy utána kénytelenek legyenek megelégedni egy nagylelkűen eleresztett szóvivői vagy miniszteri félmondattal, ami úgyis hazugság, és amit másnap más miniszterek úgyis cáfolnak, új sajtóértekezletet hívnak össze, ahol flegmán kinyilatkoztatnak, és mindenért a sajtót okolják. Többpárti konszenzus, hogy nyilatkozni, pláne magyar nyelven, nem tudnak, de közlés előtt visszafaxoltatják a szöveget. A nagyobbik kormánypárt volt sajtófőnöke egyszer kamerák előtt "ennyi volt, gyerekek" felszólítással zárt le egy kérdezési szeánszot. A miniszterelnök a MÚOSZ-beli havi rituális sajtóértekezleteken odavetett felületességekkel üt el amúgy is szégyenletes felületességgel feltett kérdéseket, majd kéri a következő felületes kérdést, visszakérdezni, közbeszólni nem lehet.
A múltkor egy minisztérium sajtóosztályán voltam, hogy háttéranyagot kapjak egy témához, amin dolgoztam. Azt mondja nekem a sajtóosztályos nő halkan, decensen: "Egyébként a helyettes államtitkár úr éppen ma tart háttérbeszélgetést erről a témáról. De nem tőlem tudja!" Na most ez a sajtóosztály, úgyhogy képzelhetjük a többiek hozzáállását a nyilvánossághoz, helyettes államtitkártól felfelé.
A média a tökéletes áldozat: kicsinálható anélkül, hogy bárki észrevenné a hiányát, hiszen tessék, ott van, működik. Csak éppen nem nagyon él.
A kitörési pont a tényfeltárás lenne, amelyhez viszont előbb össznépileg, majd törvényileg el kéne fogadtatni, hogy jogunk van az információhoz, különben lehúzhatjuk a demokrácia rolóját. Törvényileg ez pont úgy nézne ki, mint az Egyesült Államokban éppen harminc éve elfogadott Freedom of Information Act (FOIA), tehát az információ szabadságáról szóló törvény, ami azért is ütne nagyot, mert e nyomorult térség olvasóinak és tévénézőinek lemondó legyintése pont annak következtében alakulhatott ki, hogy nem látták a Nyilvánvalóan Nagy Ügyek (lopások, csalások, vagyonátmentések, összefonódások, összeférhetetlenségek) alapos kiderítését, a média - a dicséretes próbálkozásoktól eltekintve - leszállt az ügyekről, és nem teljesítette feladatát: a hatalmi ágak ellenőrzését.
A FOIA 1966 óta pótolhatatlan eszközt ad az amerikai újságírók (és minden más állampolgár) kezébe azzal, hogy lehetőséget biztosít minden, szövetségi kormányzat alá tartozó hivatal vagy ügynökség iratainak, levelezésének megszerzésére, leszámítva persze néhány nemzetbiztonságilag vagy gazdaságilag bizalmas információt. E körbe éppúgy beletartozik a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA), mint a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI), valamint nukleáris hivatalok, mindenféle minisztériumok. A törvény szerint az illető kormányszerv tíz napon belül köteles átküldeni nekem az iratát, ha azt megfelelő módon kérvényezem és fizetem a másolási költséget. Jó, a gazemberségek nagy része nálunk magán(osított) cégek falain belül zajlik. De az se lehet semmi, amit a kormányhivatalokból meg lehetne rendelni.
A legjobb politikai szándék is teljesen hiábavaló, ha jogi, szervezeti és szakmai alkalmatlansági okokból a sajtó csak utánaliheg az információknak, nem pedig maga gyártja a híreket. Ha fennmarad a politikától való függőségi állapot, sose tudjuk meg, ki felel a MiG-ügyért, a baranyai lehallgatásokért; hogy mit csinált Hujber Ottó és Pál László az olajjal; hogy mi is volt az a tengízi beruházás; hogy mi lett a zsidó műkincsekkel, a kommunista pártvagyonnal, a Duna-gate-tel, a KISZ- és Demisz-vagyonnal, a pártközeli alapítványokkal, az igazgatótanácsi és felügyelőbizottsági tagságokkal, hogy mi is volt az a kisgazda pancserpuccs, a 92-es Kossuth téri skinhead- és határőrügy, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pályáztatásának ügye, a Kordax-ügy, a Havas Henrik-ügy, a Stadler-ügy, az állandó érettségiügyek.
És hol van Farkas Helga?

Seres László MaNcs, 1996.05.30.

Sajtószabadság: Amióta ez van, végre velünk, újságírókkal is érdemben foglalkoznak a népek. A parlamentben- például marhalevél ügyben -nap mint nap hívatkoznak ránk, két ülésszak között terjednek a hírek...

A kormány kivetette hálóját a Pesti Hírlapra. Ez az információ valószínűleg igaz, legalábbis, amennyire mi a kormányt és a nevezett sajtóterméket ismerjük, igaz lehet, a dolog először csak hallgatólagos megegyezésen alapult, vagyis a PH igyekezett népnemzeti vonalat vezetni, a kormány pedig ásítását elnyomva szégyenlősen a körmét piszkálta. Aztán a lap példányszáma átment zuhanórepülésbe, Riskó Géza főszerkesztő úr pedig a Népszavához, sportrovatot vezetni. A minisztertanács most keres pénzt a költségvetésben, hogy mégis megmentse valahogy ezt a jó kis újságot. Már azt is hallottuk, hogy az oktatásügyi, a népjóléti és az egészségügyi tárca fogja összedobni azt a pár milliócskát, amivel a leendő főszerkesztő (Csurka? Csengey? Pálfy G.? Beke K. ?) gazdálkodhat majd.

A bé variáció szerint a Pesti Hírlap fuzionálna a Magyar Nemzettel, hiszen annak nincs már főszerkesztője, s hamarosan egy-két rovat amúgyis kollektíve távozik a patinás orgánumtól. (Csak azért nem mondjuk meg, hogy például melyik, mert abból esetleg a külpolitikusoknak és a kultúrosoknak hátrányuk származhat.) A fentebb vázolt módszerrel létrejövő új napilap címe egyébként Magyar Figaró lenne. Ami a főszerkesztő személyét illeti, lásd az előző bekezdést.

A Magyar Nemzettől január óta eltávozott 22 munkatárs és a nemsokára kilépők új lapot alapítanak Köztársaság címmel. E leendő orgánummal egy ideig kacérkodott az SZDSZ is, de aztán mindenféle nézeteltérések támadtak a főszerkesztő személyét illetően, úgyhogy Vásárhelyi Miklós azóta is szeretettel várja a kedves olvasók lapcímötleteit. A nélküle fölálló független és liberális Köztársaság állítólag januártól kezdve jelenik meg, hetente hatszor, 24 oldalon, változatos tartalommal. Ha még sem, akkor erről az új fejleményről időben értesítjük a Narancs olvasóit.

A Kurir szerkesztői állítólag- a forrás jó: ők terjesztik magukról- 100 és 200 ezer forint között kaszálnak havonta. Így hát valószínűleg csak lelkük üdvéért és nem mocskos anyagiak miatt akarnak közülük többen is külsőzni a Narancsban. (Igaz egyelőre álnéven.)

Mint tudjuk, átalakulóban van a Rádió műsorszerkezete is. Az őszt jelző első távozó fecske a 168 óra lesz, amely politikai magazin már számtalanszor bizonyította életképtelenségét. A felszabaduló műsoridőt a "Nagy- Magyarország: mennyország" című keresztény szellemiségű adás fogja be-, illetve kitölteni.

A 168 óra című műsorban ezidáig foglalkoztatott, s most utcára kerülő riporterek és szerkesztők már előrehaladott tárgyalásokat folytatnak egy francia rádiós- és reklámcéggel az első magyar kalózrádió megindításáról, amelyben egyébként szívesen vállalnának szerepet a Szabad Európa magyar adásától kirúgott, illetve hamarosan kírúgandó munkatársak is. Feltéve, ha dollárban kapják a fizetésüket, és megtarthatják megszokott és megszeretett álnevüket.

Még mindíg a magyar szabad sajtó berkeiből: Hankiss Elemér, most, hogy pártatlan szakvéleményével olyan hatásosan kilőtte a Magyar Nemzet reménybeli svéd partnerét, ezúton közli mindazokkal, akiket ez érdekel, hogy Gombár Csabával közösen nemzetközi beruházási és tőkekihelyezési tanácsadó vállalatot indít. A megbízásokat "Figaró" jeligére a Miniszterelnökség portájára kell leadni.

Előzetes: következő számunkban műelemzést közlünk az 1958-ban forgatott "Gebék és paripák" című téesz- szervezési propaganda filmről, amely Csurka István forgatókönyvírói munkásságának részét képezi. Ehhez kapcsolódik: interjú a szerzővel korabeli művészi felfogásáról, a szocreálhoz fűződő viszonyáról és azóta kibontakozott művészi- politikai fejlődéséről. Étvágygerjesztőként álljon itt munkatársunk egy rázós kérdése a sok közül:- Igaz- e, hogy Ön a hetvenes években titkos ügynök volt, s neve szerepel azon a bizonyos most előkerült belügyi listán?

/Magyar Narancs 1990. augusztus 30./