Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan.
Előbb azonban le kell rágnom a már lerágott csontot, az előzményeket. Tehát: Ember Judit a rendszerváltozás előestéjén összehívta azokat az immár meglett embereket, akiket szüleikkel - az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjaival és a hozzájuk tartozókkal - 1956 telén a romániai Snagovba deportáltak. De nem egyedül jelent meg a találkozón, hanem kamerája társaságában, és a beszélgetők a kamera szeme előtt mondták el egymásnak és az általuk nagyra becsült rendezőnőnek emlékeiket, sebeiket, gyerekkori és 1988-as viszonyukat a szüleikhez.
Amikor a filmet nyolcévi pihenő után a televízió a forradalom évfordulóján be akarta mutatni, a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet. Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában. A művészet - és a riporteri dokumentáló munka - abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene. De szellemi tulajdona felett nem rendelkezhetnek. Az első hibát tehát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély.
Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra. Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené. Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek körébe.
A másik állandó érv a film bemutatása ellen pofonegyszerű: a film rossz. Tegyük fel, hogy ez igaz. Ám ha minden rossz filmet betiltanának, kevés néznivalónk maradna. Különben is a rossz film, ha nem alantas ösztönökre épít, hamar lekerül a műsorról. És mit változtat a szereplők jogi helyzetén, hogy jó vagy rossz filmhez adták-e oda a küllemüket és a hangjukat? Akkor miért ne tilthassák be a színészek is a közreműködésükkel készült filmet, ha ez nem tetszik nekik?
Vásárhelyi Mária sikolya, észérvek formájában megnyilatkozó irracionális lávakitörése egyszer csak megvilágosította az elmémet. Annak tudása robbant fel benne, hogy ebben az országban a kommunisták 1945 után meghatározhatatlan mennyiségű bűnt követtek el, és hogy közülük a legjobb hiszeműek sem mondhatják magukat ártatlannak. (Ezt nem kívülállóként mondom, rólam is szól a mese, húszéves korom táján írott verseimért.) A régi kommunisták, a felelős posztokra helyezettek olykor a legszörnyűbb tettektől sem tartóztathatták meg magukat. Nem a cinikusokról, hanem a hívőkről beszélek. Így hát az utódokat szenvedélyesen izgathatja, hogy miként oszlik meg az ősök között a kollektív bűnmennyiség. Vásárhelyi Mária azzal vádolja a filmet, hogy nem végzi el az általa megkövetelt kidekázási műveletet, és ennek következtében a nézők összetéveszthetik az ő apját más apákkal. A Miki bácsit például a Laci bácsival, a Feri bácsival vagy akár - horribile dictu! - a Péter bácsival. Márpedig neki az ő apja elmondta a színtiszta igazságot, és ő ebben hisz akkor is, ha ez hibája vagy korlátja. Ez utóbbi mondat a filmből való. De gondoljuk csak meg: ha akkor is az apjának hinne, ha ez hiba lenne és korlát, akkor csak olyan filmet fogadhat el, amely ugyanazt mondja vagy sugallja, mint amit az apja mondott neki.
Azért olyan döbbenetes ez, mert a film egyáltalán nem erről szól. Vásárhelyi Mária, aki folyvást tiltakozik az ellen, hogy kizárólag a beavatottak számára készüljön közérdekű film, ez esetben csakis a beavatottak fejével gondolkodik. Ráadásul a riadalom, amelyet világgá kiabál, a saját legbelső problémája. A nem beavatottakat ugyanis nem érdekli, a beavatottak pedig tudják, hogy miben különböztek egymástól Vásárhelyi Miklós, Rajk László, Donáth Ferenc és Erdős Péter, és persze azt is tudják, hogy fejlődésük bizonyos fokán miféle közös alapállás jellemezte őket. A film azért jó, mert szereplőit szembesíti különleges sorsukkal, amelybe beleszülettek, amelyet tehát nem maguk alakítottak ki, és amelyet éppen ezért csak tusázva fogadhatnak el. Azért jó, mert sok olyan mélyre világító mondatot varázsol elő a beszélgetőkből, mint amilyet az imént idéztem.
Vásárhelyi Mária kétségbeesésében úgy érzi, hogy mindenki ellene, ellenük fordult: az egykori spiclik, az elvbarátok, még a barátok is. Engem remélhetőleg az utóbbi kategóriába sorol, és most majd különösképpen rossz néven veszi tőlem... mit is? Hogy a barátaim ellen fordulok? Hogy a közös fészekbe piszkítok? Csakhogy én sosem szerettem a fészek-filozófiát. Nem érzek például szolidaritást a spiclik iránt, még akkor sem, ha ´56 után ültek. Ezt nemrégiben rossz néven vették tőlem. Több közöm van még ma is bármelyik pesti sráchoz, aki önzetlenül örülni tudott a forradalomnak, mint az olyan Petőfi köröshöz, aki betojt tőle. Azért nem leltem az irodalmi életben sem a helyem, mert viszolygok az itt dívó és igen lukratív közös-fészek-filozófiától. Ami pedig a barátságot illeti: ennek legfőbb kritériuma szerintem az őszinteség. "Marcsi - mondanám a legszívesebben -, hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?" De aztán mégsem mondom ezt, hiszen a Magyar Hírlapban már nincs általános betiltásról szó. Sem csacsi feltételekhez kötött engedélyezésről. (Mert ilyesmi is elhangzott: vagy a teljes felvett anyag jöjjön, kilenc órán át, vagy semmi.) Talán sosem volt általános betiltásról szó, talán csak egy tévéadást akartak meghiúsítani az Ötök. Ez jó hír volna, ennek örülnék mint barát.
Szívesen örülnék - csak az a vég, a Magyar Hírlap-cikk utolsó mondata, csak azt tudnám feledni... Rossz emlékeimtől vezérelve beolvastatom magamnak a telefonba. Vásárhelyi Mária baljós látomásában feltűnt a februári kulturális szenzáció: "Egy betiltott dokumentumfilm nyerte a játékfilmszemle fődíját." Ejnye. Ez a nem fair kardvágás rábír arra, hogy végezetül még egyet piszkoljak a fészkünkbe.
De nevek említése nélkül. Egy főszerkesztő azért nem közölt valamiféle dokumentumot a Nagy Imre-per témaköréből, mert - mint mondta nekem - Vásárhelyi Miklós nem örülne ennek, márpedig lapja a Soros Alapítvány jóvoltából jelenhet meg. És ugyanezt mondta, más apropóból, egy irodalmi társaság elnöke: ha Vásárhelyi megharagszik, akkor a társaság nem kap több Soros-pénzt. A sajtószabadság törvényes garanciáit nem csak sajtóbirodalmak csorbíthatják, hanem alapítványi függőségek is. Vásárhelyi Miklós esetében ez azért különösen bosszantó, mert neki - ha jól ismerem, amit őszintén remélek - eszébe se jutnak efféle büntetőszankciók. Csakhogy a Kádár és Aczél országában nevelkedett kulturális teherhordozóknak nincs szükségük senki fenyegetésére: maguktól korlátozzák magukat, a biztonság kedvéért. (Ha nem restellném, én is kijelenteném, úgyszintén a biztonság kedvéért, hogy ez a cikk nem a Narancs cselszövése, hanem kizárólag az enyém.) Ezért a zsűritagok szocializációjuk folytán Vásárhelyi Mária utolsó mondatát emésztgetve kiselejtezhetik a kétszáz pályamunka közül A snagovi gyerekeket. Ez az én rémlátomásom. A legtöbb zsűritag feltehetően nem iszonyodik a Soros Alapítvány támogatásától. Vásárhelyi Mária idézett mondata mozgásba hozza fantáziájukat, ráadásul a film hangminősége csakugyan csapnivaló. Kinek tűnik fel, ha nem fogadják el: úgyis csak harmincat vagy legfeljebb negyvenet mutathatnak be. Aki rosszra gondol, az a rossz!
MaNcs, VIII. évf. 51-52. szám, (1996.12. - 1996-12-19 )
