Egyáltalán nem értettem, mi történhetett, amikor az Alkotmánybíróság felhígításakor nem került szóba Gazsó L. Ferenc neve. Stumpf István?! Ugyan már, emberek, amikor valahol hiány mutatkozik lojális félvezetőkből, akkor először mindig Gazsó L. Ferenc nevét kell bedobni, és csak utána jöhetnek azok, akik esetleg tényleg jogot végeztek, vagy egyszer jártak egy joghallgató csajjal, szerkesztettek már újságot, tévéműsort, egyeltek vörös iszapot, mittudomén, de elsőként mindig őt kell megnevezni.
Gyönyörű és felemelő pillanatokat élhettem át, amikor Széles Gábor megmentette a Magyar Hírlapot, és biztosította a szerkesztőséget, hogy az irányvonal tökéletes, talán lehetne egy kicsit jobbra húzni, de csak így tovább, üssük a komcsikat, üssük a Fideszt, az MDF-fel meg várjunk egy kicsit, hátha. Ezek persze nem az ő szavai, de lényeg valami ilyesmi volt, eltartott majdnem két hétig, amíg először megőrült, mert egy címlapfotó előnytelen helyzeteben ábrázolta Orbán Viktort, konkrétan akkorának látszott partnere mellett, akivel épp kezet fogott, mint egy mikulászacskó, miközben az MDF-ről is kiderült, hogy lényegében már Fidesz, nem lehetett tovább halogatni az irányváltást, csak éppen ott volt ez a szerkesztőségnek nevezett valami, ami a nyakába kapta Dippold Pált mint főszerkesztő-helyettest.
Semmi rosszat sem mondhatok róla, három-négyóránként kijött a szobájából kávézni, Szombathy Pali – akkor főszerkesztőnk – pedig kedvesen érdeklődött nála, hogy jól van-e, mire Dippold mondta, hogy jól, és ezzel főszerkesztő-helyettesi munkája nagyjából le is volt tudva. Pontosan érezte a súlyát: csak a szemközti szobában ült a gépe előtt öt nála okosabb ember, a szerkesztőségben pedig sokkal rosszabb volt az arány.
Én főmunkatárs voltam, havonta egyszer mentem be, egyébként pedig gyártottam a cikkeket, publicisztikákat, inkább telefonon értesültem a helyzet eszkalálódásáról, például amikor egyszer maga Torkos Matild sétált keresztül a szerkesztőségi szobán, nem kis feltűnést keltve. Bayer Zsoltról már ne is beszéljünk.
Nem látok Széles Gábor fejébe, de valahogy úgy képzelem, hogy nála a jobbközép olyasmit jelentett, hogy nem rakunk a címlapra antiszemita karikatúrákat, nem közöljük folytatásokban a Mein Kampfot, de egyébként minden mehet, ami belefér. Zárójelben jegyezném meg (Magyarországon valahogy mindig félrecsúszott ez a dolog, a mérsékelt jobboldaliság mérsékelt rasszizmust jelentett, a jobboldaliság totálist, a szélsőjobb pedig szimplán náci volt, de természetesen azóta sokat változott a világ, mondanom sem kell, hogy ez is megváltozott vele együtt, naná).
Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy itt ki leszünk rúgva, kezdve a főszerkesztővel, aztán lefelé, egészen a tördelőkig. Nekem például akkor lett gyanús a dolog, midőn egy hóeleji értekezletre tartva, ami elsősorban számlaadást jelentett (pénzért írtam újságot, bértollnok voltam, s vagyok is azóta, ellentétben azokkal, akik nem), az egyik belpolitikai munkatárs asztala fölött – akit addig nem láttam még soha, de megbízható, középkorú ápolónőnek tűnt – egy Nagy-Magyarországot ábrázoló posztert pillantottam meg, melyről közelebb érve kiderült, hogy naptár. – Milyen évet is írunk, csókolom? – kérdeztem rendkívül szellemesen, de a levegő megfagyott. A rohadt életbe, gondoltam, egy hónapig nem jövök be, aztán sutyiban felvettük a Beobachter nevet, engem meg senki sem hív fel, hogy vasalt egyenruhában jelenjek meg az értekezleten?! (Szokásomhoz híven egy hatalmas ananászokkal és részeg koalákkal ékesített ing volt rajtam, nem tipikus jobbközép viselet, de a 78 vármegyére azért nem számítottam.)
Senki sem számít a 78 vármegyére!
Természetesen röhejes volt az egész, a tébláboló és dörgölőző nemzeti elkötelezettségű álláshalmozók a folyosókon, a nemezsapkás idióták a helyi tévében, néha valaki tárogatóval a hóna alatt igyekezett felfelé a lépcsőn (hoppácska van! A tárogatóval nekem semmi bajom, nagyszerű hangszer, vannak lemezeim is.), és hogy csak azt nem láttam, amint zöldre festik a füvet a Kerepesi úton, mert esetleg erre járhat Orbán Viktor sofőrjének húga, de alapjában véve rendkívül tréfás helyzet volt, különösen azért, mert soha senkinek nem mondtak a szemébe semmit, csak sunyin hátba szúrták, vagy egyszerűen úgy tettek, mintha nem is hazudtak volna.
Szombathyt akkor már kinyírták, és egyszer csak futár jő lihegve, hogy Gazsó L. Ferenc az új főszerkesztő. Kellett egy darabig gugliznom, míg megtaláltam a nevét, de közben jól szórakoztam.
Másnapra behívatott elbeszélgetésre, amit – addigi munkásságának feltérképezése alapján – nagyon vártam. Nem volt egyedül, mellette ült új főszerkesztő-helyettese, akinek a nevét akkor sem tudtam, és most sem fogom megkeresni, mert szerepe annyi volt, hogy érdeklődve nézett. Biztos újságíró volt valamikor, talán Buci-Maci, de a szemhéja alapján inkább Szőlészet-Borászat, mindegy is, mert nem szólalt meg, az egyébként bámulatosan rövid megbeszélés alatt.
– Imre, az az igazság, hogy erre a dologra, amit maga csinál, a továbbiakban nincs szükség, de természetesen magára számítunk.
Mi a sakál? – gondoltam magamban, de kérdezni csak annyit kérdeztem, hogy – Úgy érti, publicisztikára nincs szükség a továbbiakban? - Igen – válaszolta Gazsó L. Ferenc szemrebbenés nélkül. – Tudja, most arra van szükség, hogy lemenjünk az emberek közé, és ne az íróasztal mögül mondjuk meg, hogy mi is van, hanem szálljunk fel az öreg nénivel a távolsági buszra, amivel a szomszéd városba kell utaznia, mert bezárták a gyógyszertárát, és hallgassuk meg a véleményét, majd írjuk meg.
Nagy, ám kétségtelenül intellektuális csönd nehezedett a szobára. John Cleese belépőjére vártam, vagy legrosszabb esetben arra, hogy Jáksó László előugrik a szekrényből és átad egy üveg pezsgőt, de semmi sem történt.
– Aha – ez jutott eszembe először, majd az, hogy – még gondolkodom, addig is viszlát. Odakint elköszöntem a még megmaradt kollégáktól, és egészen a kijáratig kibírtam röhögés nélkül.
Később – talán nem adom ki ezzel őket, Szily Lacival és Andassew Ivánnal osztottuk meg legjobb Gazsó L. Ferences történeteinek, és szívesen gyűjtenék még ilyeneket, úgyhogy amennyiben Önök is beszélgettem már vele, feltétlenül írják meg kommentben! Annyi azonban egyértelmű volt számomra, hogy ha ezeknek ilyen kádereik vannak, akkor XXI. században nem dupláznak ciklust, az egészen biztos.
Most épp a Kossuth Rádióban nagy a móka és kacagás, a munkatársaknak sok sikert és kitartást kívánok, de feltétlenül jelöljenek ki egy eldugott helyet, ahová majd összejárnak ordítva röhögni, mert különben belefulladnak a nagy nép közé járásba és annak feldolgozásába.
/Para-Kovács Imre Hírszerző 2010. december 03./
